Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Harrer Ferenc: Az októberi forradalomban

Harrer Ferenc Az októberi forradalomban A világháborút követő első magyar forradalom 1918. október 23-án indult meg. E napon kerültem én is a nagypolitika forgatagába. Az emlékezetes nap délutánján felhívást kaptam, hogy este fél 7 órakor jelenjek meg fontos megbeszélésre gróf Károlyi Mihály Egyetem utcai palotájában. A polgári szervezkedés körüli működésemtől eltekintve, politikai jellegű tevékenységet eddig nem fejtettem ki. Mint haladó gondolkozású egyén, mindazokon a tereken, ahol munkásságot folytattam, a hivatalban, a katedrán, a tudományos irodalomban és a társadalmi életben, az emberi haladás ügyét igyekeztem szolgálni anélkül, hogy törekvéseim érvényesítése végett megfelelő (radikális polgári vagy szocialista) pártkötelékbe léptem volna. Hogy ennek ellenére most politikai megbeszélésbe bevontak, ezt egyedül közéleti egyéni működésemnek tulajdoníthatom, amelyre a most előtérbe került politikusok figyelmét bizonyára régi barátom, Jászi Oszkár hívta fel. A képviselőházban lejátszódott események miatt, amelyek során Wekerle miniszterelnök bejelentette a kormány lemondását, az összejövetel este '/•. 10 órára eltolódott. A következő társaság gyűlt össze: gróf Károlyi Mihály, Hock János, gróf Batthyány Tivadar, Lovászy Márton, Jászi Oszkár, Szende Pál, Purjesz Lajos, Rácz Gyula, Fényes László, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Diner-Dénes József. Nagy Ferenc és én. Károlyival ez alkalommal ismerkedtem meg. A beszélgetés, amelyben magam nem vettem részt, először a kormány bukása és ennek várható következményei körül forgott. E körben természetesen a megoldást csakis egy Károlyi vezetése alatt álló baloldali kormányban látták. Majd rátértek az értekezlet tulajdonképpeni tárgyára: a nemzeti tanács megalakításának kérdésére. Egyöntetű volt a vélemény, hogy megalakítandó egy magyar nemzeti tanács, amely - a későbbi proklamáció szavai szerint - központi szerve legyen minden, Magyarország megmentésére és korszerű újjászervezésére irányuló mozgalomnak és törekvésnek. Eltérők voltak azonban a nézetek arra nézve, hogy a nemzeti tanács proklamálása azonnal megtörténjék-e, vagy bevárják a kormány megalakulását, és hogy az alakítandó nemzeti tanács a forradalmi akció terére lépjen-e. Fényes László képviselte a legszélsőbb álláspontot, míg a Károlyi-párt képviselői (Hock, Batthyány, Lovászy), de maga Károlyi is, megfontolandónak tartották a kormányalakítás eseményeinek kivárását. Károlyi erősen megrendülten jelentette ki: neki talán nem kell hangoztatnia, hogy nem fél semmiféle személyi következménytől, a legsúlyosabbtól sem, de mivel a viszonyok a jövőért való felelősséget most már szinte teljesen az ő fejére zúdították, a legnagyobb mértékű megfontolást tartja szükségesnek. Fanyar mosollyal még hozzáfűzte, hogy a Károlyi nemzetségnek van egy bérháza a Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) út és az Alkotmány utca sarkán, amelynek jövedelme a letört családtagok létfenntartására van szánva. Ebben a hangulatban fogott neki Jászi a nemzeti tanácsról szóló proklamáció felolvasásához, de alighogy a felolvasást megkezdte, Károlyit kihívták telefonhoz. Utóbb megtudtuk, hogy a telefonáló őrgróf Pallavicini György volt. A szünet alatt Purjesz előtt kifejezést adtam annak a nézetemnek, hogy a proklamáció aláírásával kapcsolatban - arról volt ugyanis szó. hogy azt a jelenlevők írják alá, illetve bocsássák ki - Nagy Ferencnek, mint államtitkárnak, Rácz Gyulának mint miniszteri tanácsosnak és nekem mint gyöngyösi kormánybiztosnak különbözik a helyzetünk a többiekétől. A magam részéről az aláírást csak úgy tartanám lehetségesnek, ha a kormányhoz való viszonyunkat előbb megszüntetjük. Purjesz és Jászi is osztották felfogásomat, de a kérdés tárgytalanná vált, mert a változott helyzet folytán a proklamációnak másnap való kibocsátása elmaradt, és utóbb a függetlenségi és 48-as Károlyi-párt, a magyarországi szociáldemokrata párt és az országos polgári radikális párt aláírásával történt. A helyzet változását az idézte elő, hogy a király kinevezte gróf Andrássy Gyulát közös külügyminiszterré. Ezt közölték telefonon Károlyival. A hír a társaságban bombaként hatott, Károlyit ugyan, aki az értekezlet előtt Andrássynál vacsorázott, az eset nem érte egészen váratlanul; sőt későbbi nyilatkozatából kitűnik, hogy ez a lehetőség közöttük szóba került. Természetesen a proklamáció további tárgyalása abbamaradt és egyedüli témává a kormányalakításnak e kinevezés mellett adott eshetőségei lettek. Bár a kinevezést mindenki Károlyi kabinetalakítása elé emelt gátnak tekintette, Károlyi Andrássy külügyminisztersége mellett is lehetségesnek tartotta a maga kormányalakítását olyképp, hogy Andrássy néhány nap múlva a közös külügyminiszterséget magyar külügyminiszterséggel cseréli fel. Néhány napos közös külügyminiszterséget Andrássy. Károlyi szavai szerint - itt van az előzetes tárgyalás nyoma - azért vélt szükségesnek, hogy tájékozódjék a közös külügyminisztériumban történt előzményekről. A szocialisták azonban kijelentették, hogy ők Andrássy belpolitikai múltja miatt egy kabinetben nem ülhetnek vele. Alakítson Károlyi polgári kormányt, és ők, míg aktuális programjuk összhangban van, kézséggel támogatják kívülről. Károlyi azt válaszolta, hogy ő csak a szocialisták részvételével hajlandó kabinetet alakítani; a radikálisok is csak a szocialistákkal együtt kívántak a kormányba belépni. Erre polgári oldalról megindult a szocialisták kapacitálása, hogy megnyerjék őket az Andrássyval való együttműködés számára. Nagy Ferenc szinte beszédet intézett hozzájuk; Garami és Kunfi azonban hajthatatlanok maradtak, s kijelentették, ha ők bele is mennének, a pártvezetőséget nem tudnák e megoldáshoz hajlítani. Végül Károlyi már majdnem kétségbeesve kérdezte a szocialistákat, hogy másnap, ha hivatná, mit feleljen a királynak. Kunfi azt válaszolta, hogy délig, a pártvezetőséggel való megbeszélés után végleges választ adnak, s addig tekintse a megoldást lehetségesnek. Ezután szétoszlottunk. Nekem most már mindaddig, amíg a Nemzeti Tanács október 31-én a hatalmat át nem vette, már nem volt szervezőivel semmiféle érintkezésem Október 31-én reggel még a lakásomon az újságból értesültem az éjjel történtekről. Azonnal a városba siettem, és elhatároztam, hogy mindenekelőtt felkeresem a Nemzeti Tanácsot, hiteles képet nyerek a helyzetről, s megpróbálom kialakítani a főváros tanácsára nézve követendő magatartást. Erre az előzmények után, amely szerint a Nemzeti Tanács tagjai bíznak bennem, magamat erkölcsileg jogosítva, de kötelezve is éreztem. Az úton mindenfelé őszirózsával felbokrétázott emberekkel és örömlövéseket pufogtató katonákkal megrakott teherautókkal találkoztunk. Az autók minduntalan megálltak, és a katonák a tiszteket a király nevének kezdőbetűit feltüntető sapkarózsa levételére kényszerítették. A legnagyobb élénkség természetesen az Astoria körül volt. Alig tudtam bejutni. A Nemzeti Tanács helyiségeiban - négy szűk vendégszobában a második emeleten - csak úgy hemzsegtek az emberek. Amint beléptem, Garami Ernővel találtam magam szemben, aki izgatottan e szavakkal fordult hozzám: - Mi van a vdrossal? Mire azt feleltem: - A város ügye, azt hiszem, egy órán belül rendben lesz, ezt magamra vállalom. Garami megjegyezte, hogy a város állásfoglalását nagyon sürgősnek és fontosnak tartja; sürgős intézkedést kívánt, hogy a Nemzeti Tanács valamelyik városházán kapjon helyet, mert a szállóbeli helyiség további működésre teljesen alkalmatlan. Szende Pál ezután meghatalmazást állított ki, amelyben a Nemzeti Tanács reámbízta a főváros ügyeinek intézését. Az irat így szólt: ,,A Nemzeti Tanács megbízza dr. Harrer Ferenc polgármestert (elírás volt), hogy a főváros ügyeinek vezetését, a közvagyon és közbiztonság megvédését legjobb belátása és ielkiismerete szerint intézze. A székesfőváros polgármestere és tisztviselői kara a Nemzeti Tanács védelme alatt áll." Ez a „Nemzeti Tanács védelme alatt áll" nagyon felkapott jelszó lett rövidesen, minden boltos ilyen felírást tett ki a kirakatába. Most már a központi városházára siettem, ahol a polgármester fogadótermében együtt találtam a tanács tagjait, akik meglehetősen tanácstalanul, türelmetlenül vártak engem. Tájékoztattam őket a helyzetről, hogy a Nemzeti Tanács a közhatalom birtokosa. Javasoltam: a tanács jelentse ki a fővárosnak a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozását, és bocsássa rendelkezésére a kért helyiségeket. A tanács egyhangúlag elfogadta javaslatomat. Bódy polgármester indítványára a központi városháza tanácstermét és az egyik polgármesteri helyiséget ajánlotta fel a Nemzeti Tanácsnak hivatali helyiségül, és felkért engem, hogy erről a Nemzeti Tanácsot haladéktalanul értesítsem. Ekkor Liber Endre főjegyző kíséretében visszatértem az Astoriába. ' Ott a jelenlevők lelkes éljenzése közepette bejelentettem a fővárosi tanács készségét a Nemzeti Tanács támogatására, és arra kértem a bennünket fogadó Szende Pált, hogy a főváros csatlakozásának kijelentésére a Nemzeti Tanács kül* Részlec a sieriő ,,Egy magyar polgár élete" címii, a közeljövőben megjelenő emlékiratából. 7