Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Bozóky Éva: Élő szülők árvái

Bozóky Éva T^ 1 // .. 1 //1 / / • hlo szulok arvai A gyermek a legkiszolgáltatottabb minden élőlények között. Minden lehetősége, sorsa, jövője környezetétől függ. Tudják-e ezt azok, akikre bízatott?! A társadalom irányítói tudják. A szocializmus lényegéből fakad e felelősség átérzése. Csakhogy a szocializmus kezdeti szakaszában vagyunk, a nagy átalakulás idején, amikor valóságos földrengés rázta meg, formálta át a családok életét; a társadalom, a nagy közösség pedig még nem rendelkezik elegendő erővel, hogy mindig és egészen meg tudja védeni, akiket e földrengés szele valamiképp kivetett a fészekből, és azokat, akik mindenképp kiestek volna. Nemcsak az anyagi lehetőség véges; vitatott a nevelés módszerének számos kérdése is, s a megelőző védelem is csak most kezd szervezett formákban kibontakozni. A modern élet tendenciája a városfejlődés, az iparosodás; a gyermekvédelemnek lépést kell tartania vele, mert a gyermekvédelem jellegzetesen nagyvárosi ügy, éppúgy, mint a kriminológia. „A városok a bűnt sokszorozzák" — írja már a század elején romantikus antiurbanizmustól indíttatva Rilke, a nagy osztrák költő, s ha szemléletét nem is, megállapítását el kell fogadnunk. A kőrengeteg elrejti az egyént, erdő sűrűjénél jobb menedéket ad a zavarosban halászni szeretőknek, nemcsak a más életére, javaira törő szándéknak, de a felelőtlen kötelességmulasztásnak is. Falun, kisvárosban mindenki ismeri, figyeli, ellenőrzi, bírálja a másikat. Jó ez vagy rossz, mindegy: tény. A szülő ott nem teheti, nem engedheti meg magának, hogy ne törődjék gyermekével, s ha olykor mégis előfordul, ott a pártfogó közösség. Nem mintha falun nem nevelnének olykor rosszul, vagy éppen kegyetlenül, tűzzel-vassal (bizonyára nem volt egyedül álló eset, amit Móricz a Rózsa Sándorban és az Árvácskában oly iszonyú realitással ábrázolt, amikor égő parázzsal büntették a szegény gyermeket; s falun történt napjainkban a sásdi Sárika halálra kínzása is), mégis, a statisztikai adatok tanúsága szerint a züllés, az érzelmi magány, a kitaszítottság sokkal gyakrabban osztályrésze a városi gyermeknek, mint a falusinak. Leginkább a nagyvárosinak. Budapestre jut a gyermekvédelmi esetek 35 százaléka. És ez a 35 százalék csak azokat jelenti, akikről tudunk, akiknek törékeny kis élete már ügydarabbá vált a gyámhatósági íróasztalok fiókjaiban. Mennyi lappanghat még a bérházak hátsó udvarára zárva, sötét utcák mélyén összeverődő csoportokban, a galerik csíráiban és az igazi galerikben ?! Vajon mekkora bűnöző utánpótlás növekedik észrevétlen? Ezt önmagában egyetlen szervezet, intézmény, hivatal sem mérheti fel, nem küzdheti le. Ehhez a lakosság minden felelős tagjának összefogása, együttműködése, megelőző munkája szükséges. Hogyan — kérdezhetnők —, hiszen minden normális szülő ösztönös szeretettel gondoskodik ivadékáról, miért tompul el ez a természettől fogant érzés a városba kerüléssel? Legtöbbször nem tompul el — csak a körülmények csökkentik, akadályozzák működését. Budapest lakossága az utóbbi két évtizedben duplájára nőtt. Tudvalevő, hogy a befogadó város nem várta lakásokkal a betelepülőket. Családok szakadtak szét vagy szorongtak, szoronganak nehéznél nehezebb körülmények között, s a hétköznapi gyötrődések zátonyán hányszor szenvedett hajótörést az egykor volt szerelem, hogy helyébe civódás lépjen, válás, majd a bajokat feledtető ital... A gyermekintézmények sokszor nem tudták befogadni a megsokasodott jelentkezőket, az anyák pedig munkába álltak. Jött az ötvenes évek elejének nagy demográfiai hulláma és ez a nemzedék most lép a veszélyes korba. Ha pedig el tudták helyezni gyermekeiket, akkor sem hozott mindig harmonikus családi légkört az életforma-váltás. Igaz, hogy a régi családi közösségben, a paraszti, vagy kisiparos családban is kivette részét a munkából az anya, de gyermekei állandó közelében lévén, érzelmi igényüket egy simogató tekintet, egy kenyérszelő mozdulat is kielégítette. Ám ahol az együtt töltött órák száma kevés, ott gazdag tartalommal kell kitölteni azokat, hogy az egész napért kárpótlást adjanak: s erre a fáradt, pedagógiában, de másban is iskolázatlan ember ritkán képes. Bármennyit is emelkedett népünk műveltsége, ez még mindig nem volt elég ahhoz, amit az életforma-váltás megkövetelt volna. A gyermekek züllésének, az idegrendszeri zavaroknak leggyakoribb oka az érzelmi magány, a sivárság, a „senki sem szeret" talán kimondatlan érzése; ezt követi a hasonlókkal való kapcsolat keresése, így születik a csoport, amelynek útja ki tudja hová vezet. A válások száma megnövekedett. A gyermek minden válástól — a legkulturáltabbtól is! — megsérül, s vajon milyen ezreléknyi töredék a kulturált válás, amikor a szülők szép békességben osztoznak meg rajta, aki egy és oszthatatlan ?! A válások számarányát tekintve európai rekorderek vagyunk, Románia után rögtön a második helyen, az ezer lakosra jutó 1,9 átlaggal. Ez azonban országos átlag. Budapesten 1000 lakosra 3,7 válás esik. (A vidéki városokban 2, a községekben pedig csak 1; ezek a számok is amellett szólnak, hogy a gyermekvédelem elsősorban nagyvárosi probléma.) Érdemes egy pillantást vetnünk az újraházasodók arányára: országosan a házasulok 28 százaléka köti második vagy többedik frigyét, Budapesten S3 A százalék, vagyis a házasulok többsége. Ez az arány önmagában is sokat mond, de ha megpróbáljuk hozzászámítani a törvényes válást, újraházasodást mellőző, élettársi kapcsolatokat cserélgető emberek felmérhetetlen mennyiségét (ezeknek a száma ugyanis semmilyen statisztikából nem derül ki) — elképzelhetjük, mennyi gyermek kerül mostohák kezére. Tudjuk, van „édes mostoha" is, de vajon hány?! Akiket kiemelnek A kívülálló józan ésszel úgy vélné, hogy a gyermekotthonok lakói jórészt árvák. Ezzel szemben a Szél utcai átmeneti otthonban, ahonnan a beutalt gyermekeket a kerületeknek, s a befogadásra hajlandó vidéki otthonoknak szétosztják, az a tapasztalat, hogy az árva a fehér hollónál is ritkább. Félárva még csak akad néhány, de egészen árva ?! Hála az orvostudomány fejlődésének, már maga a két szülő halála sem gyakori, ha pedig mégis bekövetkezik, többnyire akad rokon, barát, aki pártfogolja a magára maradottat. Aránylag többször szorul intézeti beutalásra a félárva, különösen, ha az apa marad egyedül, hiszen ő mind ez ideig nem részesült azokban a kedvezményekben, melyek az egyedül álló anyát megilletik. Az a leggyakoribb, hogy a gyermekek erkölcsi okból kerülnek intézetbe: maguk vagy szüleik erkölcsi félresiklása következtében. Külön kategória az ún. „fővárosi beutaltaké", akiket arányos térítés mellett helyeznek el túlzottan elfoglalt szüleik az erre kijelölt gyermekotthonokba, megtartva teljes szülői jogkörüket — ezek tehát látszólag „könnyű" esetek, rendezett családokból kikerülő, „problémátlan" gyerekek. Csakhogy akinek szülője oly igen elfoglalt, az aligha lesz problémátlan. És a szülők rendszerint akkor jönnek rá, hogy bokros teendőik kizárják pedagógiai lehetőségeiket, amikor már nagyon elrontottak valamit, amikor már baj van, s a jóvátételhez sem erejük, sem türelmük nincs. Gondolják, bajlódj ék vele az, akinek ez a szakmája. Mintha csupán szakértelem kérdése volna... Ezért akadnak még a fővárosi beutaltak között is súlyosan deformált gyerekek. Csupán példaképpen érdemes bemutatnunk a balatonszabadi fővárosi beutaltak intézetének összetételét, ahol 210 gyermek kapott helyet az 1800 fővárosi beutalt közül. Miért kerültek ide ? Érkezésükkor tanulmányi átlaguk 2,8 volt, 30 százalékuk túlkoros. Notórius csavargó volt 16 gyermek, betöréses lopást követett el 4. Családi helyzetük: árva vagy félárva 19, leányanya gyermeke 11, elvált szülőké 118, felügyelet hiányzott 44 gyermek családjában. Ha ez az elit, könnyen elképzelhető, milyen mértékben elhanyagolt gyermekeket kaphat a gyámhatóságtól a főváros többi intézete ? A gyámhatósághoz rendszerint későn kerül az ügy: a veszélyeztető környezetből a gyermek csak akkor szakad ki, amikor már 26 Gyermekvédelem a fővárosban