Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Két portré

A legnehezebb: a vágyak és realitások összeegyeztetése Bukta József, a Budai Nagy Antal gimnázium igazgatója, a Fővárosi Tanács tagja (Birgés Árpád felvételei) A XXII. kerületi Budai Nagy Antal gimnázium irodájában a riporter, aki szülői minőségben már sok nehéz órát töltött pedagógustársaságban, ezúttal könnyű szívvel, derűs lélekkel ismerkedik az igazgatóval, Bukta Józsefiéi, aki mellékesen a Fővárosi Tanács tagja, az Oktatási Állandó Bizottság elnöke. — Mióta? — Tizenhat esztendeje. 1950-ben választottak be először a helyi tanácsba, négy évvel később a fővárosi tanács tagja lettem. — Ritka teljesítmény. A politikai fordulatoknak, az elképzelések sűrű váltakozásának oly sok közéleti tisztségviselő esett erkölcsi áldozatául, hogy a tartós bizalom magyarázatát kérem. — Élethivatásom, a pedagógia, hosszútávú. Aki ezt a pályát komolyan veszi, annak a gondolkodásában és munkájában óhatatlanul kifejlődik az a képesség, hogy ne csak a mát — a holnapot és a holnaputáni is látókörébe vonja. A tanító, a tanár és természetesen a jó pedagógiai készséggel rendelkező szülő is embert, felnőttet nevel. A gyerekkor ennek csupán hosszú, fáradságos, a felnőttséget meghatározó, a felnőttséget megelőző szakasza. Én a tanári munkában tanultam meg, hogy a pillanatnyi érdekek és a népszerűség elvtelen hajhászása — inkább előbb, mint utóbb — megbosszulja magát. — Ha igazgató úr a pedagógián a politikát, az ifjúkoron pedig társadalmunk életkorát érti, hasonlata roppant találó. — Igen, jól értett. De gondolatmenetemhez még valami hozzátartozik. Ez pedig a türelem, az idő, a helytállás és a bizalom összefüggése. Választóimnak soha nem ígértem semmit felelőtlenül. Nem tartottam olyan előadásokat, amelyeket a közönség viharos tapsa, hurrázása és ovációja követett, viszont sikerült néhány nagyon fontos dolgot elintézni, meggyorsítani, előkészíteni. Természetesen, nem egyedül. — Az Oktatási Állandó Bizottságban ? — Ott is, de erről nem érdemes sokat beszélni. A fővárosi tanács tekintélye az elmúlt években szemlátomást növekedett. Oka is, következménye is ennek a tekintélynövekedésnek, hogy javult a tanács és a sajtó meg a rádió kapcsolata. A nagyközönség — esetünkben a választó — minden lényeges ülésről és intézkedésről gyorsan értesül. Az Oktatási Állandó Bizottság — mint a többi hasonló testület — a fővárosi tanács alá van rendelve, feladata a tanácsülés napirendjére kerülő témák szakszerű előkészítése. Zajtalan, de fontos munka ez, hiszen a fővárosi tanács iskolaügyekre vonatkozó határozatai túlnyomórészt az Állandó Bizottságban kialakult álláspontokat tartalmazzák. Ez nem rossz gyakorlat: növeli az állandó bizottsági tagok felelősségérzetét, a testület körültekintését, mégis, néha azt gondolom, jó lenne, ha a tanácsüléseken hevesebb lenne a vita az előterjesztések fölött. — Mondana valamit az Oktatási Állandó Bizottság tevékenységének részleteiről? — A legnehezebb: vágyainknak és a realitásoknak az összeegyeztetése. Nem kell különösebb képzelőerő, hogy megfogalmazzuk, mi lenne jó? Mi áll összhangban egy megvalósított szocialista társadalom követelményeivel? Szép új iskolák, tágas tantermek, kislétszámú osztályok, jól felszerelt tanműhelyek, tornatermek, szertárak, parkok, úszómedencék — kiváló pedagógusokkal és boldog gyerekekkel... A realitás: a rendelkezésre álló emberanyaggal és eszközökkel gazdálkodni, a lehetséges legjobb hatásfokkal. Megpróbáljuk a közösség bölcsességével megtoldani a magunkét! Amielőtt például a végrehajtó bizottság a budapesti iskolaépítést tárgyalta, az Állandó Bizottság ankétot rendezett. Erre meghívtunk vagy negyven igazgatót, a tervezőintézet és kivitelező vállalat megbízottait, az Egészségügyi minisztérium, a Köjál képviselőit és még néhány szakértőt. Az izgalmas eszmecsere tanulságai bekerültek az előterjesztésbe, illetve a végrehajtó bizottság határozatába. Sikerült valamivel előbbre jutni. — Igazgató úr az imént a fővárosi tanács megnövekedett tekintélyéről beszélt. Ezt, mint budapesti lakos, magam is tapasztalom. Viszont az a benyomásom, hogy a tanácstagok tekintélye, főként a kerületi tanácstagoké — enyhén szólva — csekély. - Én inkább úgy fogalmaznék: némely helyen csekély, másutt nagyobb és sehol sem kifogástalan. Mert az elmúlt évtizedben nőtt a tanácstagok respektusa a felsőbb állami szervek és vezetők előtt, azután a tanácsok választott funkcionáriusainál és az osztályvezetőknél. A tanácsapparátus tisztviselőiről már nem merném teljes határozottsággal állítani, hogy mindig szem előtt tartanák: bármilyen megbecsült dolgozók is, bármilyen magas fizetési osztályba tartoznak is, nekik a választott szervek és választott funkcionáriusok a feletteseik. Emiatt akad épp elég hadakozni való. Persze, nem akarok igazságtalan lenni. Ha a tanácstag bemegy a lakásosztályra, hogy egy választójának lakást kérjen, de lakás nincs, mert hiszen tudjuk, hány jogos kérelem vár elintézésre — nem mondhatja: íme, a tanácstagot semmibe veszik. Ez ugyanis nem puszta tekintély-kérdés. Más dolog azonban, hogy némely hivatalban a személyes összeköttetésnek nagyobb az ereje, mint egy egész választókörzetnek. — Elmondok egy esetet. Annak idején, amikor Budafokot még nem kapcsolták be a fővárosi közlekedésbe és a HÉV járt nálunk, a lakosság sokat panaszkodott a járatok egyenetlen indítása miatt. Nosza, felkerekedtünk — három tanácstag meg én — és elmentünk az Illetékeshez. Előadtuk, kik vagyunk, mi járatban vagyunk. Az Illetékes jóformán végig se hallgatott, már mondta: hogyan is képzeljük? Szó se lehet semmilyen megoldásról! Nincs rá keret, ember, eszköz, kocsi, kerék, fék, és így tovább, vég nélkül. Már-már dolgunkvégezetlen kifelé fordultunk, amikor Illetékes rám néz: „Ismerős nekem az elvtárs, ugyan hol találkoztunk?" — kérdi. Válaszolni se tudtam, mert a homlokára csapott és így folytatta: „Nem a gimnázium igazgatója az elvtárs?" Mondom, „de igen." Mire az Illetékes: „Hát miért nem ezzel kezdte, kedves igazgató elvtárs ? No, nézzük csak, mit is lehet csinálni ?' És nem csak „nézte", pillanatok alatt „meg is látta" a megoldást, további öt perc alatt pedig már rendelkezett is. Ja, elfelejtettem mondani, hogy Illetékes gyereke hozzánk járt, a mi iskolánk növendéke volt. örültünk, hogyne örültünk volna a sikernek, de azért a szánk íze megkeseredett. — Mégiscsak a tanácstagokhoz fűződött a győzelem. Gondolom, a budafoki választók is így értelmezték a sikeres HÉV-akciót. — Igen, de a fentebb említett eset mégis tanulságos. Ha egy kívánság jogos és elintézhető, miért kell hozzá összeköttetés vagy egy 13