Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Két portré

vezető személyes érdekeltsége? Ha a HÉV Illetékesének nem hozzánk jár a gyereke, ezer és ezer ember keserüli. Igazság ez? De ha Illetékessel beszélget itt, ott, amott, számtalan helyen, és megkérdezi tőle: elégedett-e közállapotainkkal, a demokratizmussal, hamarosan panaszkodni fog — természetesen, másokra. A mások miatt rajta esett sérelmeken. Sokan felejtik el, hogy közügyeinkben mindenki Illetékes, és a demokratizmus elsorvad, ha mindenki csak másoktól várja a közösségi magatartást, önmaga pedig tunya, vagy a személyes elfogultságok rabja. — Elégedett-e igazgató úr a választók aktivitásával? Népesek-e, elevenek-e a tanácstagi fogadóórák és a beszámoló gyűlések ? — Elégedettek lehetnénk, ha csupán a részvevők és a felszólalók számán mérnénk ezeknek az összejöveteleknek a sikerességét. A számok azonban önmagukban nem mondanak eleget — csak a felületes ember éri be a számszerűséggel. Az érdeklődés a tanácsi beszámolók iránt növekedett, mert a budafokiak az utóbbi években számtalanszor tapasztalhatták, hogy aktivitásuk elősegíti a kerület fejlődését. Új iskolát, modern SZTK-rendelőt, jó közlekedést, vasúti felüljárót kaptunk s biztatóak a következő öt esztendő tervei. A lakosságot foglalkoztatják ezek a kérdések, hogyne mondanák hát el észrevételeiket, javaslataikat, panaszaikat. Ám engem az utóbbi időben mind többet foglalkoztat, hogy a tanácsi megbeszéléseken kevés a fiatal. Hiányoznak az ifjúmunkások, a gimnazisták. Nélkülük ma még csak megvagyunk, de holnap . . . ?! Töröm a fejem, hogyan lehetne őket nagyobb közéleti aktivitásra bírni. — Van már erre nézve valami elképzelése Bukta Józsefnek, mint iskolaigazgatónak? — Az osztályfőnöki óra alkalmas fóruma lehetne a fiatalok közéleti nevelésének. Arra is gondoltam már, hogy — kellő felkészülés után — célravezető volna, ha a tanár néhány értelmesebb gyerekkel elmenne a tanácstagi beszámolóra, vagy majd a jelölő gyűlésre. — Igazgató úr elképzelése tetszik nekem, de azt hiszem, többről van itt szó. A 18 évesek választójoggal rendelkeznek, választhatók, azaz teljes jogú állampolgárok. De a fiatalok túlnyomó része ebben az életkorban még tanul. Gimnáziumba, technikumba, ipari-, vagy más tanintézetekbe járnak, hiszen mind több szakmában követelik meg a középiskolai végzettséget. Az iskolában viszont a diákok helyzete — a dolog természete miatt — erősen függő. Ott nem igen nyílik alkalmuk, hogy gyakorolgassák állampolgári jogaikat. A diák nem szólhat bele, hogy ki tanítsa, nem bírálhatja a tanár munkáját, nem tehet javaslatokat az oktatás módszerére. A diáknak mindaz tilos, ami a választónak kötelessége. Nem csoda hát, ha nem tud disztingválni. — Csak részben van igaza. A munkás sem döntheti el, ki legyen a művezetője, a gazdasági terv és az üzem konstrukciója ugyancsak nem vita tárgya. Elismerem, a diák jobban függ a felnőttektől, mint a felnőttek egymástól, de a demokratikus jogok gyakorlására, az állampolgári magatartásformák elsajátítására az iskolában is nyílik alkalom. Említettem az osztályfőnöki órákat, de még inkább hivatkozhatnék a KISZ-re. Az ifjúsági szervezetben a gyerekek megismerhetik és mind magabiztosabban érvényesíthetik a közösségi élet demokratikus játékszabályait. S ha abba nem szólhatnak is bele, hogy ki tánítsa őket, udvarias, tisztelettudó formában a tanárt is bírálhatják. Az pedig már végképp rajtuk múlik, ki legyen a titkár ? Ha elégedetlenek a munkájával, leválthatják. Ha passzívak, ha nem segítenek a vezetőségnek, a saját bőrükön tapasztalhatják, hogy elsorvad a szervezeti élet, a sportmozgalom, kevesebb a szórakozás. Persze, sok múlik a felnőttvezetőkön, a tanárok gondolkodásmódján és tehetségén. Ismerek tanárokat, akik a KlSZ-gyűléseken a tagok egyikévé alakulnak át: jelenlétük egyáltalán nem feszélyezi a diákokat. Sajnos, ellenkező példa is akad jócskán. Azokra a pedagógusokra gondolok, akik, bár jól tanítanak, rosszul védik a tekintélyüket s attól tartanak, ha „túlsókat" engednek meg, a gyerekek visszaélnek a bizalommal. Mi ettől nem félünk. Most például az iskola KISZ-szervezetére bíztuk a házirend, a fegyelmi szabályzat megvitatását. Biztosak vagyunk benne, hogy a diákok ezt az alkalmat nem arra fogják felhasználni, hogy a lazaságnak legalitást szerezzenek. — Izgalmas kísérlet! Meggyőződésem, hogy az elmélyült töprengés, az ügybuzgalom, hivatásszeretet és a céltudatosság előbbutóbb megtermi gyümölcsét. De ez a beszélgetés nemcsak Bukta József tanácstagi gondjaiba avatott be; kiegészítette igazgató úrnak arra a kérdésemre adott válaszát is: minek köszönheti, hogy választói tizenhat esztendő óta mögötte állnak ? Katona Éva Külvárosi választások a XVIII. s^á^adi Pesten A mai budapesti ember nehezen, tudja már elképzelni, hogy jó kétszáz évvel ezelőtt a régi, Mátyás korabeli városfalon kívül Pestet szántóföldek, rétek, szőlők és kertek gyűrűje vette körül. Háborúk, árvizek, járványok tizedelték a balparti város lakosságát, gátolták fejlődését. A kereskedelmi utak találkozása, a dunai átkelőhely forgalma, a népes vásárok azonban új meg új telepeseket vonzottak ide. így az 1730-as évekre a város már kezdte kinőni középkori falait; a tanács házhelyeket osztott ki a mai Horváth Mihály tér környékén, melyet akkoriban Lerchenfeldnek hívtak. Sokan aggódtak amiatt, hogy a betelepülő zsellérek és a „rosszhírű elemek" veszélyeztetik majd a polgárok majorjait és kertjeit — a fejlődést mégsem tudták megállítani. Hiszen a gyanakvással szemlélt külvárosi lakosok olcsó munkaerőt jelentettek a pesti iparosoknak és földbirtokosoknak. A legmódosabb polgárok érdekeit képviselő tanács közbiztonsági okokból már 1733 elején „elöljárót" állított a józsefvárosi település élére Pindter Mátyás téglaégető mester személyében. Három évre rá már „választásra" is került sor a külvárosban. A tanács a városi tisztújítás után néhány nappal kiküldte két tagját, hogy állítsanak bírót és két esküdtet a külváros élére, ők össze is hívták „a város előtti községet", s alkalmasint az ő meghallgatásuk után egy ottani háztulajdonost, Tauser Ferdinándot nevezték ki bíróvá, két másik helybeli lakost pedig esküdtté. Mindhármuknak írott utasítást adtak, és le kellett tenniük a hivatali esküt. A bíró utasítása világosan mutatja a polgárság félelmét a konkurrenciától. A bírónak ügyelnie kellett arra, hogy a külvárosiak ne tartsanak fenn bor- és sörmérést vagy mészárszéket, ne űzzenek „polgári mesterséget"; ezt házkutatással is ellenőrizhette, s a megszegőt 1 forint bírsággal sújthatta. Őrködnie kellett azon, hogy az utakon ne vásárolhassák össze a városba tartó falusiak áruit; hogy a „gyanús elemek" ne fészkelhessék be magukat a külvárosba; hogy csak saját termésű bort hozzanak ide stb. Általában kihirdette és végrehajtotta a tanács utasításait; ezért mentes volt a hírhedt „porciótól", a beszállásolásoktól és az őrszolgálattól. Vajon a külvárosok lakossága nem törekedett-e arra, hogy maga döntse el az elöljáróság összetételét? Történt ilyen kísérlet, de a városi tanács csírájában elfojtotta. 1743-ban ugyancsak két tanácsost küldött ki a külvárosi tisztújításra. Az itt lakók „közösségét" a városi kocsmába hívták öszsze, és a kiküldöttek hármas jelölésre szólították fel őket. Az egybegyűltek morgással fejezték ki azon véleményüket, hogy őket illetné meg a választás joga; a két tanácsos azonban kijelentette, hogy a város a földesuruk; a jelölést is csak saját jószántából engedi meg. A „közösség" erre három helyett öt jelöltet állított. Ezek egy része a kiküldöttek jelentése szerint alkalmatlan volt, másik része meg nyilván „összejátszott a közösséggel"! Ezért ők, a jelöléstől függetlenül, a már kipróbált Tauser Ferdinándot nevezték ki bíróvá, két társát pedig esküdtté. Feszület és két égő gyertya előtt meg is eskették őket hivataluk tisztességes ellátására. Semmi nyoma nincs annak, hogy a külvárosiak tiltakoztak volna a kiküldöttek önkénye ellen. Éppen kétszáz éve annak, hogy a tanács a hatvani országúttal kettéválasztotta a rohamosan gyarapodó külső települést. Azóta az északi „felső külváros" (utóbb Terézváros) és a déli „alsó külváros" (később Józsefváros) külön-külön választott magának bírót, esküdteket és kisbírákat. Az 1760-as években kialakult a választás rendje is. A tanács biztosai a György-napi városi tisztújítás után összehívták az illető külváros lakosságát, és három-három jelöltet neveztek meg. Ezek közül választották az egybegyűltek a külváros bíráját, majd a Józsefvárosban a kétévenként váltakozó esküdteket is. A Terézvárosban az esküdtek megbízatása egész életükre szólt. Hogy mennyire csökevényes „polgári" demokrácia volt ez, azt a szavazók száma mutatja a legjobban. Míg a század derekán másfélezemél több, a végén pedig három és félezer külvárosi lakost írtak össze, az itteni tisztségek megválasztásánál a teréz- es a józsefvárosiaknak alig egy százaléka vett részt. Az 1777-i terézvárosi választáson a bíró 15, egy újonnan választón esküdt pedig 23 szavazattal nyerte el tisztségét; két évre rá ugyanott a bíró 25, két új esküdt pedig 31 és 35 szavazattal került be. A korabeli államférfiak szemében alig volt súlyosabb bűn a „pártoskodás"-nál. A tanács biztosai rendszerint megelégedéssel jelenthették, hogy a választás „békében" folyt le. Ha akadt olyan ember, akinek nem tetszett a tanács jelöltje, az maga fizetett rá. 1777-ben a terézvárosi választás alkalmából Engl István igazságtalannak nevezte a bírót, tehát „botrányt okozott". Állítását senki sem vizsgálta meg, de a biztosok javasolták a tanácsnak: rekessze ki Englt a jövőben tartandó választásokból. így választottak Pesten, közel két évszázaddal ezelőtt. Bónis György 14