Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Major Máté: Egy magyar származású francia fotóművész

I Major Máté Egy map származású francia fotóművész Luden Hervé kiállításának részlete Párizsban, a Musée des Arts Decoratifs-ban, 1963 őszén. (A képen, balról jobbra, Luden Hervé, Le Corbusier és Claudius Petit volt építésügyi miniszter látható) Ismeretségünk, barátságunk kereken tíz esztendős. Ez idő alatt kétszer is írtam már róla, egyszer a Magyar Építőművészet-ben, s egyszer a Kritikában. Ez írásoknál azonban jóval nagyobb hatósugara volt a fotóművészetét 1964. október 23-a és november 11-e között bemutató kiállításnak, a Magyar Építőművészek Szövetségében, melynek gazdag anyagát — azt hiszem: szakmán belül és kívül páratlan érdeklődéssel — kereken hatezer látogató csodálta meg. A kiállításról megjelent kritikák aztán, elsősorban a napilapoké — köztük Hevesy Iván elismerő bírálata — még tovább tágították művészete magyarországi ismerőinek körét. Most pedig, íme, a Budapest vállalkozott arra, hogy a magyar közönség újabb rétegeinek mutassa be őt. Igaz, még el sem árultam, hogy kiről van szó, hiszen írásom címe alapján nem is egy művészre lehetne gondolni; például André Kertész re, vagy éppen Brossaira, aki a világ fotóművészetében olyan fogalommá vált, hogy — mondhatni — már keresztneve sincsen. De nem róluk, hanem Luden Hervé-ről akarok beszélni. Ez bizony francia név, s mert nem szeretném, ha félreértésre adnék alkalmat, sietek megmagyarázni a dolgot. Külföldre szakadt, s itt hírt-nevet szerzett honfitársművészeink általában megtartották magyar nevüket, (Beöthy, Csóky, Hajdú, Hantay, Kemény, Szenes stb.), vagy legfeljebb kissé franciásították (Vosore/y=Vásárhelyi; Kolos-Vary= Kolozsvári stb.), annak jeléül, hogy nem szakítottak a magyar kultúrával (tehát a magyar hazával sem), sőt, nyilván ennek talajából szívják a művészi egyéniségüket sajátossá-tevő tápláló nedveket. A hazával teljesen nevet is cserélők mintha ezt a táplálékot vonnák-tagadnák meg maguktól és művészetüktől, ilyen vagy olyan okokból. Lucien Hervé névcseréje azonban merőben más indítékú, s talán egyedülálló ebben a nemben. E/kán László — így hívták, s ma is e néven szólítják magyar barátai — a Lucien Hervé nevet az illegalitásban, a Francia Kommunista Párttól kapta, koncentrációs táborban, szökésben, bujkálásban viselte, s a náci megszállók elleni küzdelemben fedte-védte Városkép: Gerona. (Spanyolország.) magát vele. Magatartása, ma is vállalása e névnek tehát nem jelent mást, mint azoknak a meggyőződéseknek és céloknak megtartását és továbbra is vállalását, melyek akkor az újrakeresztelést parancsolóan szükségessé tették. Elkán László Magyarországon született 1910-ben. (Ősei annak idején Spanyolországból menekültek Európa három — viszonylagos békességet ígérő — országába: Németországba, Ausztriába és Magyarországra. A nácik karmaiból egy ízben úgy menekült meg, hogy előkelő rokonára hivatkozhatott, aki akkor Köln érseke volt). Alsó és középiskoláit Pesten végezte, kultúrája tehát magyar alapozású. Tizenkilenc éves korában hagyta el hazáját, mint anynyian mások is a két világháború között. Társadalmi-politikai és egzisztenciális okok egyképpen közrejátszottak az akkori emigrálásokban. Nehéz élet, változó szerencse volt osztályrésze jó ideig, míg helyet tudott teremteni magának új hazájában, Franciaországban. Volt banktisztviselő, szabóműhelyben modellkészítő, ügynök, festő és mázoló, könyvelő, titkár, idegenvezető, újságíró, napilap vállalat aligazgatója stb., talán már maga sem emlékszik mi minden, hogy végül is — és végleg — a fotografálás világszerte ismert mesterévé legyen. Pedig a művészet vonzása, művészhivatásának ösztönös, tudatos hajtóereje már kora ifjúsága óta arra késztette, hogy keresse azt a művészeti ágat, mely képességeinek kifejtésére, maga kifejezésére a legalkalmasabb. Előbb azt gondolta, hogy muzsikus lesz; a zene bűvölete töltötte be életét sokáig. A második világháború idején a német fogolytáborban kezdett rajzolni, szökése után pedig festeni. Amikor a háború befejeztével — 1947-ben — először jött haza látogatóba, mint festő mutatkozott be a Nemzeti Szalonnal szemben akkortájt működő kis galériában. (A kiállítást nem láttam, s a ról« szóló híradásokat, kritikákat ez ideig nem sikerült kinyomoznom.) Csak 1948-ban kezd fotografálással próbálkozni, de aztán tüneményes gyorsasággal lel rá a művészet eme ágában való ,,tárgyiasulás"-ának optimális lehetőségeire, művésszé válásának igazi terrénumára. Már a következő esztendőben, 1949-ben, Marseille-be utazik, ahol javában épül Le Corbusier Unité d'Habitationja, amiről a felvételek sorát készíti. Ekkor ismerkedik meg a nagy francia építészszel, aki e találkozás után hosszú levélben fejti ki, hogy Lucien Hervének „építész lelke van", s a legkongeniálisabban képes a fotó nyelvén interpretálni azt, amit ő az építészetben elmondani akar. (gy lesz Lucien Hervé Lä Corbusier „házi" fotográfusa, s ezt a rendkívül megtisztelő funkciót a mester haláláig tölti be. Egyidejűleg, természetesen, másoknak is dolgozik: az UNESCO-nak, a Louvrenak, bel- és külföldi kiadóknak, és sokat-sokat — magának is. A felsoroltak megbízásából bejárja csaknem az egész világot, s a remek felvételek ezreivel tér vissza. Ezekből állítja össze nagy hatású kiállításainak egész sorát, melyeket új hazáján kívül számos országban mutat be sűrű egymásutánban. És ezekből a felvételekből csinálja gyönyörű könyveit is. Közülük az első a középkori cisztercita kolostorok építészeti világát tárja fel (már kb. egy év-