Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Vincze Oszkár, Jánosy István, Gaál Jenő írása

Vincze Oszkár Kevesebb elavult jogszabály = több lakás Közgazdasági értelemben a lakás pontosan olyan áru, mint a szövet, a kenyér, vagy a burgonya. Piaci pozíciójának alakulását tehát a mindenkori kereslet és kínálat viszonya határozza meg. Ebből logikusan következik: ha kevés a lakás, lakást kell építeni, mégpedig legalább megközelítően annyit, hogy a piaci helyzet egyensúlyba billenjen. A kereslet és kínálat közötti egyensúly sem jogszabállyal, sem tekintélyi alapon nem teremthető meg. Sajnos, nem a lakáshelyzet az egyetlen, ami nyomasztó hagyatékként szakadt ránk a múltból. Egész lakásállományunk elmaradottságán és a háborús pusztítás következményein kívül viszonylag elmaradott ipart, mezőgazdaságot és szociális viszonyokat örököltünk, amelyek minél gyorsabb felszámolása most már két évtizede szinte emberfeletti anyagi és szellemi erőfeszítéseket követel nemzedékünktől. Lakásépítésre a kétségtelen nagy eredmények ellenére sem futotta a kívánt mértékben. Lakáshelyzetünk 21 esztendővel a háború után még mindig a szükségállapot bélyegeit viseli. Ezúttal azonban nem a lakáskérdés műszaki-gazdasági megoldásának kérdéseire, hanem elsősorban e konzerválódott szükségállapotból eredő fonák emberi, társadalmi viszonylatoknak a széles sávjára szeretnék rávilágítani. Céltalan volna azon vitatkozgatnunk, hogy a házingatlan államosítása során milyen hibákat követtünk el. Azt elvként kell elfogadnunk, hogy szocialista társadalomban bérházat magánember nem birtokolhat. Merőben oktalan volt azonban a hat szobán felüli családi házak, öröklakások és társasház-lakások államosítása. Csehszlovák barátaink e kérdésben több előrelátással jártak el, amikor a nem bérház jellegű egykét-három lakásos ingatlanokat, az adózási és karbantartási kötelezettséggel együtt, magántulajdonban hagyták. Az ilyen ingatlanok tulajdonosai kötelezettségüknek általában pontosan eleget is tettek. így ott nem pusztul a nemzeti vagyonnak e nagy értékű hányada. Sajnos, nálunk túlbuzgó tanácsi dolgozók még a kisebb családi házak egy részét is államosították. (Igaz, hogy e túlkapásokat az elmúlt évek során részben orvosolták. A régi tulajdonosok nagy része azonban időközben rájött, hogy a visszaigénylésből semmi előnye nem származik, és inkább belenyugodott a jogtalan államosításba). Ily- módon apró ingatlanok ezrei szakadtak az állam nyakába. E házak jövedelmet nem hoznak, nincs építőipari, javító kapacitás, és a karbantartás többnyire megoldatlan probléma. Közismerten fájó szálka társadalmunk szervezetében az olyan családi ház vagy öröklakás, amelyikben nem maga a tulajdonos, hanem bérlő lakik. E tulajdonosok nagy hányada — ha már a fenntartás terhét viselnie kell — szeretne bérlakásából saját ingatlanába költözni. A többnyire 25—30 éves lakóházakban a központi fűtés kazánja már nagyobbára cserére szorul, és tatarozásuk is időszerű. E terhek nyomasztóan sújtják a tulajdonost, aki általában idős ember és nyugdíjából e terhek törlesztésére egyszerűen nem futja. (A kapott lakbér legfeljebb az adót fedezi.) Ha viszont a tatarozási költséget terhére jelzálogilag bekebelezik, a kamat rövidesen olyan nagy összegre rúg, hogy az OTP lesz az ingatlan gazdája. A helyzet tehát az öreg ingatlantulajdonos és az állam szempontjából egyaránt kedvezőtlenül alakul. Visszás az is, hogy ha az öröklakás-tulajdonos bérlakásban lakik, a jogszabályok értelmében a többlet-helyiségek után lakbérpótlékot kell fizetnie — míg saját ingatlanában pótlék fizetésére nem volna kötelezve. Eközben a lakója által fizetett lakbérpótlékot nem ő, hanem a tanács kebelezi be. Gyakori eset, hogy az öröklakás tulajdonosa olyan, két vagy három egymásba nyíló szobából álló, régi típusú bérlakásban lakik, amelyekből albérletként egyik sem hasznosítható. Ugyanakkor bérlője a két vagy három különbejáratú szobát albérlők vagy IBUSZ útján hasznosítja, amiből havonta — „szociális szempontból" alacsonyan megállapított — lakbérének sokszorosát összeszedheti. Természetes, hogy az öröklakás tulajdonosa minden áron lakásába igyekszik beköltözni. Van ugyan jogszabályunk, amely szerint ha bérlőjének azonos értékű lakást ajánl fel, a bérlő köteles az öröklakást visszaadni. Miután azonban az „azonos lakóérték" ismérve műszakilag és társadalmilag nagyon nehezen határozható meg, bíráink helyzete módfelett kínos, és az ilyen ügyek per esetén is a végtelenbe nyúlnak. Asúlyos lakáshiány azonban a lakásingatlan értékrelációinak alakulásában is kedvezőtlenül hat. így például sok olyan régebbi családi ház, öröklakás van, amely manapság csak 500—600 ezer forint költséggel lenne megépíthető. Ha az ilyen ingatlan nem beköltözhető, forgalmi értéke nem több, mint 10—20 százalék. (Arra a helyzetre emlékeztet az ilyen ügylet, amikor a lovat nem vonóerejéért, hanem húsáért értékelik.) Miután pedig a vevő az ilyen lakott ingatlant általában spekulációra vásárolja, a szükségállapot a hazardőrök eldorádójává válik. Ha ugyanis a lakó rövid idő múltán elhal, a spekuláns munka nélkül a befektetett összeghez képest sokszoros haszonhoz jut. A spekulációnak e válfaja — főként Budapesten — mind nagyobb mértékben elburjánzóban van, és ez az állapot nemcsak morális miazmáit terjeszti, de politikai, gazdasági vetületében is károkat okoz. Az albérleti díjak szabályozásáról szóló rendelet is majdnem csak annyi változást hozott, hogy a főbérlők átmenetileg egyáltalán nem fogadtak újabb albérlőt. Ennek elsősorban s lakáskeresők — főként fiatalok — vallották kárát, akiket ily módon szinte intézményesen megfosztottak az albérlet lehetőségétől. Amikor végül az illetékesek belátták, hogy a maximálás nyomán a fiatalok helyzete még tarthatatlanabbá válik, inkább szemet hunytak a kétségtelenül magas bérösszegek fölött. Valósággal tragikus: egy fiatal mérnöknek, ha nem éri be az ágyrajárás keserű kenyerével, hanem albérleti szoba „luxusára" vágyik, teljes havi keresetének olykor felét kell a rendkívüli állapot, az uzsora oltárán feláldoznia. Ez is beszédesen igazolja, hogy bizony az egyenlet nem oldható meg jogszabállyal. Ugyancsak e csokorba kell fűzni az úgynevezett eltartási szerződések vadhajtásait, amikor öröklakás-tulajdonosokat eltartás, vagy járadék mézesmadzagjával visznek lépre. Jogszabályunk erre is van, amely azonban megoldást nem hozott, és e téren is burjánzik a szélhámoskodás. Különlegesen időszerűvé teszi a kérdés felvetését, hogy 20 éves lakásfejlesztési tervünk szerint a jövőben az állami erőből épülő lakások nagyobb fele öröklakás és szövetkezeti lakás lesz. Akik az államtól ilyen öröklakást vásárolnak, vitathatatlanul az állam terheit csökkentik. A tetemes előleg fizetésén kívül 25—30 éven át havonta saját obulusaikkal járulnak a lakásépítés anyagi alapjainak növeléséhez. Lakásállományunkra már ma is két típus jellemző: egyik az úgynevezett állami lakás, amelynek építési és karbantartási költségeit az állam fedezi, és bérlője csak a kedvezményes lakbért fizeti érte. A másik fajta az öröklakás, a szövetkezeti lakás, a társas- és családi ház, amelyeknek építési és fenntartási terheit teljes egészében a tulajdonos viseli. Évenként tízezer számra növekszik a személyi tulajdonban levő lakásállomány. Ez is egy okkal több arra, hogy a szükségállapotból eredő felsorolt anomáliákra, az adó- és illetékrendelkezések sérelmes, méltánytalan intézkedéseire orvoslást találjanak. Itt az ideje, hogy a társadalom és a gazdasági élet szervezetében végbement változásnak megfelelően e hibákat rendre átértékeljék. A kedvező állami kölcsön feltételein kívül az adó- és illetékkérdést is a szocialista állam okos, humánusabb szempontjaihoz kellene igazítani, nemcsak az új, hanem a háború előtti öröklakás-tulajdonosok javára is. 30