Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Bozóky Éva: Élő szülők árvái

akik nehezen nélkülözik a megszokott gyermekhangokat. Ezek azonban — mivel van édes gyermekük, s azt az örökösödésnél nem akarják megkárosítani — tartózkodnak az örökbefogadástól. Mivel a fővárosi nevelőszülő általában nem munkaerőt keres, és azzal sem gyanúsítható, hogy anyagi érdek vezetné, hiszen a 400 forint, amit kap, városi viszonyok között el is megy a gyermek táplálására: a tanács, ha minden szempontból megfelelő nevelőszülő jelentkezik, ki is adja. Hiszen, ha derék, melegszívű emberekhez kerül, valóban otthont találhat náluk, s egy intézeti férőhely is felszabadul a nagyon rászorulók számára. Az ellenőrzés szigorú, épp ezért nem adják Pest környékénél távolabbra, nehogy ez az ellenőrzés meglazulhasson. Jelenleg 800 fővárosi gyermek él nevelőszülőknél. E megoldás hátránya csupán az, hogy amikor a kamaszkor letörli a bájt az egykor kedves arcról, amikor jönnek a talán nem is egészen tudatos pimasz válaszok, a nyegle hányavetiség, nyomában az iskola intőivel, akkor a nevelőszülő türelme fogytán szépen visszaviszi gondozottját oda, ahonnan kapta. A serdülő úgyis zaklatott lelkébe pedig másodszor is belehasít: „nem kellettem nekik." A megelőzés A gyermekvédelem másik, talán legfontosabb ágazata a megelőzés. A gyermek természetes környezete a család; arra kell tehát törekednünk, hogy megtartsuk őt benne, hacsak nem elviselhetetlen, romboló, javíthatatlan. Igen sokszor nem az. Csupán segítségre, megértő tanácsra, irányításra van szükség ahhoz, hogy az elkövetett hibákat helyrehozzák, életmódjukon változtassanak. Ha van a szülőben jóindulat, akkor az otthoni légkörön kell javítani, nem azért mert kevés az intézeti férőhely, hanem azért, mert a gyermek számára megrázkódtatást jelent a kiemelés. A megelőzés társadalmi tevékenység, mindazok közös feladata, akik a gyermekkel valamiképpen kapcsolatban állnak. Elsősorban az iskola irányításával működő Szülői Munkaközösségeké volna. Sajnos, közreműködésük igen esetleges: az összeverődött szülők egyéniségén múlik, mennyit tesznek gyermekeik társaiért. A lakóbizottságok is nyújthatnának némi segítséget a megfigyelés és ellenőrzés területén (mindeddig nem vonták be őket a gyermekvédelmi munkába). Megalapozott, hatásos tevékenységükhöz azonban hiányzik tagjaikból a pedagógiai tudás — kontár tanácsokkal többet árthatnak, mint amennyit használnának —, meg félnek is, hogy beavatkozásuk szomszédsági perpatvarokhoz vezet. Ma a leghatékonyabb társadalmi kezdeményezés — intézményes formában — az egyes kerületekben létrejött Nevelési Tanácsadó. (Sajnos, még nincs mindenütt.) Példamutató modelljét megtaláltam a XV. kerületben és elbeszélgettem ennek az új testületnek munkájáról Dr. Székely Lajos orvossal, az Egészségügyi Minisztérium dolgozójával, aki néhány más lelkes szakemberrel együtt létrehozta. A tanácsadást 3 éven át társadalmi munkában látták el, most már kapnak tiszteletdíjat is. A továbbiakban azt közlöm, amit Dr. Székely Lajostól hallottam. A Nevelési Tanácsadó a kerületi tanács oktatási osztályán rendel, hetenként kétszer. Felügyeleti szervük nincs, az Egészségügyi, a Művelődésügyi Minisztérium és a Fővárosi Tanács között lebegnek, mint Mohamed koporsója, félig-meddig gazdátlanul. A csoportban 1 orvos, 4 pszichológus, 1 gyógypedagógus, 4 pedagógus és 3 ifjúsági felügyelő működik. Feladatuk a szűrés, tanácsadás, könnyebb esetekben a terápia is. Társadalmi kapcsolataikat úgy építették ki, hogy azonnali hatállyal tudnak beutalni a klinikákra, s a 4 igen zsúfolt gyermek-ideggondozó intézetbe. Javaslatuk alapján gyermekotthonba is felveszik a gyermekeket. De kényszerítő szükség nélkül nem fordulnak máshoz: maguk segítenek, lévén pszicho-medicopedagógiai egység. (A testület föl kívánta venni az „értelmiségi szocialista brigád" címet, de erre nem kaptak engedélyt, nem lévén „termelők". Az elutasítás fájt ugyan, de a munka ment tovább, végre is nem az elnevezésen múlik . . .) Kezdeményüket az „Ifjúságvédelem módszertani központjának" tekintik, ahol a gyermekek megmentése közben a módszereket is kikísérletezik. Nemcsak a példájukat követő fővárosi kerületek, de egyes megyei székvárosok is fordultak már hozzájuk tanácsért. Példájuk bizonyítja, hogy ha lehet állami funkciókat társadalmasítani, akkor éppen az ifjúság-és gyermekvédelem az, ami efre leginkább alkalmas. Kapcsolataik az iskolákkal a legszorosabbak: az iskola küldi hozzájuk a gyermekeket. Ők nemcsak a szülőnek adnak tanácsot, hanem a tanároknak is. Egy-egy gyermekkel kapcsolatban igyekeznek egységes bánásmódra hangolni a tantestületet; olykor a tanárok szemléletváltozását elérni. Évente egy igazgatói értekezleten szemléltetésül megtárgyalnak egy-egy tanulságos esetet. Összeköttetést teremtettek az üzemi szakszervezeti, ill. családvédelmi bizottságokkal is, hogy ha valamelyik szülő nem hallgat szelíd és minden retorziós lehetőséget nélkülöző szavukra; a munkahely is felléphessen nagyobb fegyelmező erejével. Évente 250—300 gyermek fordul meg náluk. (A kerület iskolás gyermekeinek 3—5 százaléka.) Nagy többségüknél sikerült megelőzni az intézetbe utalás szükségét, ennyi gyermeknek különben is bajosan akadt volna hely. Kit kellett kiemelni ? Pl.: az eltökélt öngyilkosjelöltet, azt a kislányt, aki csaknem minden halálnemmel próbálkozott már. Szinte csoda, hogy hiába. S aki követőkre is talált. A leányka mindkét szülője idegbajos. Ezzel szemben a notórius kis tolvajt másfél év alatt sikerült saját hatáskörön belül teljesen megváltoztatni, mégpedig úgy, hogy bevonták mint segítő aktívát munkájukba: a tanácsadásra érkezett kisebb gyermekek felügyeletét, szórakoztatását bízták rá. A kisfiú szeretetreméltó egyéniség, kedveli is a kicsiket, szívesen foglalkozik velük. Közben megnőtt önbizalma, rájött, hogy ő „bizalmi férfiú", társadalmi aktíva, ő már nem engedheti meg magának, hogy elcsenje a másét. Azelőtt nem így volt persze, amikor névtelen kis senki volt, akivel a kutya sem törődött. . . A neurotikus esetek száma az utóbbi időben nőtt, de a gyógypedagógiára szoruló ritka: nem alkati, hanem családi konfliktusok okozzák a torzulásokat. A tanácsadó ilyenkor is gyakran tud segíteni: a szülőktől kisebbnagyobb áldozatokat kér, kezdve a lakás átrendezésén, a TV-nézésről való lemondáson a verés mellőzéséig. Nehezebb eset a szülők szeszes italtól való eltiltása, de elvonókúrára is sokakat rá lehet beszélni. Az italos szülők példáját rendszerint a gyermekek is követik: előfordult, hogy gyermeket kellett leszoktatni, kinek már szenvedélyévé vált, olyannyira, hogy tejbe keverve lopta ki a Közértből a pálinkát. Van úgy, hogy a bíróság is ad fiatalokat, próbaidőre, a nevelési tanácsadónak. Sok a galericsíra, a társas kapcsolatok rossz helyen, rossz módon való keresése. Ezeknek „felszívására" lelkes támogatókat talált a tanácsadó egy kiváló úttörőőrs tagjainak személyében, akik rendszeresen patronálják, gyámolítják, tanítják az ilyen rossz hatású csoportokból kivont gyermekeket. Foglalkozik a tanácsadó pályaválasztási kérdésekkel is, egyénileg éppúgy, mint kollektíven: az iskolákban tartott előadásokon. Végül elintézi a tovább nem tanulók elhelyezését, az üzemek gondviselésére bízza azokat, akiket feltétlenül meg kell óvni a kódorgástól, minden további züllés legbiztosabb talajától. A XV. kerületi Nevelési Tanácsadó munkájáról azért számoltam be ilyen részletesen, mert eredményeik bizonyítják: ez a társadalmi tevékenység legjárhatóbb útja, ilyen intézményekre volna szükség minden kerületben! Hiszen sem iskolapszichológusokkal, sem pszichológiai rendelőkkel nem vagyunk ellátva. Társadalmi lehetőségeinket kell kitágítanunk. Ugyan mivé lett volna a XV. kerület évi 250—300 gyermeke e néhány lelkes szakember nélkül? * Az antik görögöknek volt egy nagyon elgondolkoztató nézetük: hogy a bűn az egyénnek nem szándéka, hanem végzete; akit az istenek nem kedvelnek, azt a bűn elkövetésére kárhoztatják. Ha betekintünk egy-egy züllésnek indult, vagy elzüllött ifjú sorsába, szükségképpen eszünkbe ötlik a görög végzet-fogalom. Azzal a változattal persze, hogy nem a haragvó istenek, de a szerencsétlenül alakuló körülmények zúdítják ezt a végzetet áldozatukra. De hiszen akkor senkit sem lehetne felelősségre vonni, mondhatnánk. Valóban: a felelősségrevonás az ifjú ember esetében nem a megtorlást, hanem a javítást szolgálja. A felelős a szülő, de rajta kívül mindenki, aki őt — szülőt, gyermeket egyaránt — elesettségében, tehetetlenségében magárahagyta. Hiszen nyilvánvaló, hogy harmonikus, derűs, szeretetteljes légkörben csak ritkán nő fel bűnöző, csavargó, mun'Kára képtelen ember. Tévedés ne essék azonban: derűs családi közösség alatt nem azoka'c értjük, akiknek ugyan mindenük megvan, akik tisztességesen élnek — „tőlünk csak jó példát látott a gyerek" —, mert ettől még lehetnek ridegek, vagy munkájukba felejtkezettek, akik épp azt nem veszik észre, aki legközelebb áll hozzájuk, s úgy képzelik, értékes ajándékokkal megválthatják magukat attól, amit érzelmi nevelésnek hívunk .. . Harmonikus család az, ahol a gyermek nem érzi elhagyottnak, reménytelenül a semmibe taszítottnak magát, ahol biztonság van és a megtartó fészek összebúvó melege. 29