Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Bozóky Éva: Élő szülők árvái

példa hamarabb talál követőkre, mint a jó! — még a maga törvényeihez szelídítené őket, de mondottuk: az intézetekbe kisebb vagy nagyobb mértékben, ám mindig sérültek kerülnek, 15—20 százalékuk általában súlyos problémákkal küzd, e közösségek számára tehát . túl súlyos a próbatétel. Ezek a gyermekbűnözők megmételyezik környezetüket, és csökkentik az intézet nevelő erejét. Számukra külön nevelőotthon kellene. Ennek létesítése a harmadik ötéves tervben szerepel. A probléma azonban éppen a jelenben sürgető, s kérdés, hogy átcsoportosítással, új épület nélkül, valamelyik meglevő átadásával nem lehetne-e gyorsabban segíteni ? E gyermekek sorsa annál elgondolkoztatóbb, mivel a fiatalkorú bűnözők száma az elmúlt évek során emelkedett, s ha ezt magyarázza is a nagy demográfiai hullám — hiszen az ötvenes évek elején sok olyan gyermek is megszületett, akikkel a szülők nem törődtek —itt vannak, és veszélyeztetik a társadalmat, tönkretéve közben a maguk életét is. {Az adatok egyik érdekessége, hogy a fiatalkorú bűnözők között hatszor annyi a fiú, mint a lány. Utóbbiak, úgy látszik, tűröbbek és erősebbek; az őket ért sérelmekért nem kívánnak a társadalmon bosszút venni, s a rossz szülői bánásmód nem kergeti őket oly gyakran a társadalmon kívüliség útjaira.) A gyógypedagógiára szoruló gyermekeknél az elmúlt év nagy eredményt hozott: sikerült konszolidált állapotot teremteni a kb. 2 évvel ezelőtt parlamenti interpellációra is okot adó Kállai Éva utcai otthonban. Aki a lapokban is megjelent felszólalásra emlékszik, tudja, hogy erre a zsúfolt szűrőállomásra mindig csak érkeztek a gyermekszállítmányok, betegek és egészségesek, fogyatékosok és bűnözők, de az átmeneti otthon huzamos lakhelyükké vált — hacsak meg nem szöktek, ami szintén nem volt ritkaság. Nem volt hová továbbítani őket. Ma már a megyék is vesznek át gyermekeket (kb. iooo pesti gondozott van szerte az országban 16 éves koráig), s a tervek szerint a Kállai Éva utcai otthon a jövőben kizárólag a gyógypedagógiára szorulók szűrésével, diagnosztizálásával, egy részük gyógyításával foglalkozik majd. Megoldatlan kérdés azonban a képezhetetlen gyermekek elhelyezése. A 2111/39/1954. sz. minisztertanácsi rendelet kimondja: „A gyógyíthatatlan beteg, illetve képezhetetlen fogyatékos, kórházi gyógykezelésre szoruló gyermekeket a gyermekotthon javaslatára egészségügyi intézménybe kell felvenni." A rendelet jó régen született, de végrehajtását máig sem sikerült maradéktalanul megoldani. É betegek egy részét még csak elhelyezik a szociális otthonokban, azonban ott a rászoruló öregek számára sem jut elég hely, s az sem éppen ideális, hogy a hajlott korú, csendre, nyugalomra vágyó, törődött aggok ki legyenek szolgáltatva e szerencsétlenek artikulálatlan ordítozásának, iszonyú látványának, s mindannak a kellemetlenségnek, ami az együttélésből ered. Nem kétséges, hogy több külön intézet kellene ezeknek a gyermekeknek, ám mindenképp egészségügyi intézet! Hiszen nem tartozhat az oktatásügy keretébe az, aki nem oktatható. * A fővárosi gyermekek közül kb. 7000 nevelkedik intézetekben. (Számuk változó, mert egy részük vagy a családhoz tér vissza a körülmények javulásával, vagy nevelőszülőkhöz kerül.) A tapasztalatok bebizonyították: az utópisták egykori álmai arról, hogy a szocialista társadalomban a gyermekek majd intézetben nőnek — egyes szalagház-tervezők nem is olyan régen még nálunk is ábrándoztak erről! — olyan teóriák, melyeket a gyakorlat megvétóz. Nincs olyan nevelő tanár, akit igen sokszor meg ne rendített volna az állami gondozottak fájdalmas vágyakozása a család — nem az elhagyott rossz (bár sokszor még az után is!), hanem az ideális család — után! (Az Országos Pedagógiai Intézet tavaly kérdőíves felmérést is készített erről.) Minden intézeti közösség összetartozása, vidámsága mögött ott izzanak ezek a sebek. (Természetesen, nem vonatkozik ez a tanulmányi okokból intézetben levő kollégistákra, akiket szerető család lát el levéllel, csomaggal, s vár repeső örömmel minden vakációra. A kollégisták többsége különben is 14 éven felüli.) A családot helyettesítő nevelőotthon azonban szükségmegoldás. Bár ezerszer jobb, mint a züllött, részeges, gyermekeiket elhanyagoló szülők otthona; a meleg, harmonikus családi kört mégsem pótolhatja. Az anya a maga gyermekéé egészen, a nevelő, a tanár mindenkié, tehát senkié sem igazán. Akkor sem, ha a nevelőotthon minden szempontból tökéletes. Ettől azonban az intézetek többsége még messze van. Kevés gyermekotthon rendelkezik a korszerű nevelés lehetőségeivel, elsősorban olyan áldozatos, lelkes pedagógusokkal, akik valóban közösséget tudnak teremteni a heterogén gyermektömegből, akik anyát s apát tudnak valamelyest pótolni, akik életcélnak tekintik, s szenvedéllyel végzik ezt a munkát. Szükség volna az intézeti nevelők különleges kiképzésére. Hiszen munkájuk egészen más, mint a szaktanároké. Kiemelt fizetést kellene kapniok, hisz felelősségük, elfoglaltságuk sokkal nagyobb, és eredményt csak jóval hosszabb erőfeszítés után érnek el, mint oktató kollégáik. Jelenleg az egyéni önfeláldozáson múlik, ki mire megy — ám szabad-e központi intézkedések helyett heroizmust követelni?! A többségük kényszerből, átmenetként vállalja csak ezt a munkát, gondolván: ugródeszkának ez is jó, míg akad egy iskolai hely, heti 24 órával. .. Elképzelhető, hogy az egész embert, egész életet, gazdag tapasztalatot, és szüntelen készenlétet követelő intézeti munkát mennyire hátráltatja az, ha gyakorta fluktuáló, vándorló pedagógusok vezetik a sok helyről, sokféle sérüléssel összeverődött, különböző életkorú gyermekeket. A közeljövőben a budapesti pedagógusbőség lehetővé teszi, hogy pályázati rendszert léptessenek életbe, s választani lehessen majd a jelentkezők között. * Az amúgy is megviselt gyermekek számára legtöbbször súlyos csapás, hogy a koedukált intézetek kis száma és az életkori elkülönítés miatt a testvérek elszakadnak egymástól. Holott ahol a szülővel konfliktus támad, ott a testvérek rendszerint szorosabban összetartanak, mint a normális családban. Ám testvér nélkül is megszenvedi a gyermek ha végre családja helyett otthonra lelt valahol — de eléri a korhatárt (6, 14, de néha 10 éves korban is), s el kell hagynia a megszeretett társakat és tanárokat, új környezetbe távozni. Épület-kérdés ez elsősorban, hiszen a különböző korosztályokat egyetlen nagyobb koedukált telepen is el lehetne helyezni. De addig is, míg ilyenekből elegendő áll rendelkezésünkre, születnek újítások, melyek legalább rész-problémákat megoldanak. Ilyen kísérlet volt tavaly az, hogy a 14. életévüket betöltött gyermekeket az általános iskolai otthonban hagyták; innen járnak ki új tanulmányi vagy munkahelyükre. E kezdeményezés igen hasznosnak bizonyult. A serdülők ezáltal megmenekülnek — épp a kamaszkor legérzékenyebb periódusában — attól, hogy életüket megtörje egy nem kívánt változás. Jól hat rájuk az is, hogy különböző középiskolák tanulói, ipari tanulók, ifjúmunkások maradnak együtt, tapasztalataikat kicserélik, ellensúlyozzák egymás esetleg egyirányú művelődését, elejét veszik a „szakbarbárrá" válásnak. A már megszeretett közösségben ők a példaadók, a „nagyok", ez önbizalmukat, személyük fontosságának tudatát is növeli. Eddig a középiskolás kollégiumokban — ahová pedig a legkiválóbbak kerültek közülük — sok gondot okoztak a sajátos problémáikat nem értő pedagógusoknak, s ellenérzéssel viseltettek a jó családi háttérrel rendelkező, irigyelt társakkal szemben. Az ipari tanuló lányok pedig sok nehézséggel küzdő leányotthonokba kerültek, ahol nem látszott biztosítottnak eredményes fejlődésük. 18 éves korában azonban az állam minden gyermeke kilép az életbe. Nagy változás ez, sokszor válsággal járó. A nevelőotthon biztos keret volt, minden készen állott, s egyszerre el kell indulni. Hová ? Talán vissza a családhoz, vegyes érzelmekkel, mert hiszen nehéz azt elfeledni, amiért egyszer el kellett jönni. Talán munkásszállásra. De a legtöbbször albérletbe. A befogadó közösségen múlik, hogy mivé lesz az ifjú, aki mögött nem áll óvó, szerető szülő. A kibocsátó intézet igyekszik önállóságra, pénzgazdálkodásra nevelni az indulni készülőt; végez utógondozó tevékenységet is, rábízza neveltjét az illetékes KISZ szervezetre; mégis, úgy érezzük, igazán megnyugtató — főként a lányok esetében — az volna, ha a befogadó munkaközösség (üzem, tsz, hivatal stb.) törődnék nagy felelősségtudattal ezekkel az ifjakkal. Ha a kollektíva valamelyik megbecsült, tisztes életű tagja fogadná be őket, és állna mellettük segítő tanáccsal. * Sok régi rossz tapasztalat, emlék folytán ellenérzéssel gondolunk arra, hogy az állami gondozottak nevelő-szülőkhöz kerüljenek — ha csak nem örökbefogadókhoz. Egy régebbi rendelet szól is erről: fokozatosan el kell érni, hogy a gyermekeket csak örökbefogadók vehessék magukhoz. Ezt azonban nem értük el, és számos meggondolás szól amellett, hogy a régebbi megoldás is hasznos lehet. Örökbefogadó kevés akad; akinek ilyen szándéka van, csecsemőt keres — ritkán talál, mert az örökbeadandó kisdedek már nem születnek meg! —; esetleg beéri óvodással. A nagyobb gyermekeket azonban szívesen magukhoz veszik olyan házaspárok, akiknek gyermekei már kiröpültek a fészekből, s 28