Budapest, 1967. (5. évfolyam)

2. szám február - Mesterházi Lajos: Egy veterán meséli (regény-részlet)

agyonlőtte. Aztán megbízást kapott, hogy épüljön be a Vörös Hadseregbe. Nem is soká. Csak az ellentámadásig. Igaz ? — Igaz. — Szóval megérti. — Meg. Nevetett. És folytatta: — Azonkívül maga nemzetgyűlési képviselő. Azt nem mondta! — Nem is tudtam! — Tudta vagy nem tudta: nem mondta, igaz? — Nem mondtam. Óriásit hahotázott, a könnye is kicsordult. Hogy magam sem tudom, ki-mi vagyok. Neki kellett földerítenie. — Ha nem mondta, akkor nem esett csorba a képviselői immunitáson. Igaz? — Igaz. — Már én is nevettem. — Megtévesztett minket az elvtárs! És tudja, müyen átok nehéz volt — hadipostával, senki a helyén, ez a fronton, azt evakuálták — azonosítani valakit, aki 1935—36-ban végezte a pártiskolát?... Elég gyorsan ment, igaz? Csak legalább ne lett volna olyan sok funkciója! A csekély szorongás, amely napok óta mégiscsak megszállt a fura helyzet miatt, már fölengedett. — És ha csak úgy jelentkezem: magyar katonatiszt vagyok, itt a szakaszom, harcolni akarunk ... ? — A legtisztább sor! Igazolványa van, ismeri a szakasza, megnézzük a tájékoztatót, nincs-e a háborús bűnösök listáján. Kész. — Legközelebb majd úgy teszek. Széttárta a karját. — Vojna — vojna! — Fölállt. — Reggel a futárkocsi jelentkezik magáért. Két tisztem utazik és egy őrmester, magukkal viszik Debrecenbe. Megölelt, megcsókolt, invitált a szomszéd szobába. Ebédelni, újra, most a vendégeként. Sőt, estig ott tartott, miközben a dolgait intézte, beszélgettünk, el kellett mondjam az egész életemet, Moszkvát, Spanyolországot, Párizst. Persze, közös ismerősök már akadtak, ő is mesélte az életét: erdőmérnök, alig hogy végzett, a tiszti akadémiára küldték. Aztán a háború. Sebaj, vége lesz már, várják a fák, Szibériába megy. Ott vannak igazi erdők ... Mesterházi Lajos Egy veterán meséli * A harcoló szovjet csapatokkal kerültem át Budára 45 januárjában. Ideiglenesen szovjet egyenruhát kaptam, tiszti posztó, de csillagok nélkül. Még Pesten kihallgattak egyszer, s míg a harcokban mentünk házról házra, tudtomon kívül folyt az igazolásom, azonosításom. Milyen más egy ismert utca, ha — senki földje. Lánctalpaktól, bombáktól szántva, tábori telefonvezeték gubancaival. Milyen más egy villa a Kis-Svábhegyen, ha német állás. És hajnalban bevesszük rohammal. Mögöttünk a felrobbantott Duna-hidak kétségbeejtő látványa, sárgán-feketén kormos jég között. Előttünk az ellenség. Jó volt harcolni, céllal és keserű gondok nélkül. Jó volt az a tábori élet, vidám, bátor fiúkkal, hányfelől érkezett, hányféle érdekes ember, mennyi beszélgetni való egy agitátornak, egy politikai tisztnek ... Mesélni való történetek a háborúról, mind-mind a háborúról, azzal az örömmel, hogy már a végén járunk. Budán füstös romok, véres sár, néhol a második emelet aljáig ér a tégla-vas-malter kövület, tankok-vájta hegy-völgyes utak vezetnek át furcsa, vad vidékké vált egykori utcák fölött. De az ég olyan úszta, és csak a mi repülőink szántják. Ézer és ezer halott üres tekintete meredt arra a tiszta februári égre. Müyen pici a halott ember: csupa játék-katona; milyen szürke: csupa ólomkatona. Az önkéntes ezred boldogság-részeg, vidáman mesélő fiaiból is hány meredt másnap az égre: kicsi, szürke ólomkatona. Mégsem gondoltunk a halállal. Terveztünk: ahogy a Vár is fölszabadult, megnyitjuk a toborzó irodákat; a fegyverszüneti szerződés értelmében hadosztályokat kell kiállítanunk, csatiakozunk és megyünk tovább Bécsbe, Berlinbe, végig! „Amíg barlangjában meg nem semmisítjük a fasiszta fenevadat" — ahogy a plakát mondta. Aztán egy nap — a város már fölszabadult, de még Budán táboroztunk, és híre járt, hogy Esztergom felől német támadás készül — hívattak a parancsnokságra. Akkor velem olyasmi történt, hogy máig csak nevetve tudok rá visszaemlékezni. Mert a tízéves illegalitást mindig hamis néven, sőt, akár névtelenül, papírok nélkül, szépen megúsztam, lebukás nélkül. Tíz év után végre, most először mondtam ki a valódi nevemet, amikor fölszabadultunk és a Vörös Hadsereghez csatlakoztunk. És most, a valódi nevemmel, „lebuktam". A parancsnok hellyel kínált, megkérdezte, hogy ebédeltem-e már, mondtam: igen. Vodka? Megköszöntem. De csak óvatosan kortyoltam az italból, megjártam már a vodkájukkal a budapesti győzelem ünnepén. Nézte hát a parancsnok, hogy csak épp belemártom az ajkam, hunyorított és nevetett. A magáét körömpróbáig kiitta. Aztán két könyökkel az asztalra dőlt: — ön ez és ez ... — Igen. * Részlet az író „Férfikor" című készülő regényéből — Építőmunkás, az illegális kommunista párt vezetőségi tagja, 1935—36-ban Moszkvában végzett pártiskolát... — Igen. — Dolgozott a Komintern munkatársaként Bukarestben, Prágában, Párizsban, részt vett a spanyol szabadságharcban, ismét Párizsban, 1941-ben hazajött. — Igen. — Valamilyen személyi okmánya van az elvtársnak ? — Igen, a katonai propuszk ... — Hagyja! Azt mi adtuk ... Valami más. — Hamis papírjaim voltak, azokat leadtam ... — Szóval, nincs. — Nincs. — Leírná az elvtárs a részletes életrajzát ? De egész részletesen és pontosan. Mikortól, meddig, hol, milyen beosztásban, kikkel, satöbbi... Érti! — Hogyne! — Adunk egy szobát az emeleten. Nyugodtan írhat. Estére elkészültem, jelentkezni akartam, egy kiskatona állt a folyosón, visszaküldött a szobába, és azt mondta: szicsász! Aztán vacsorát hoztak. Nem panaszkodhattam, bőségesen. És csak vizet hozzá. Másnap kezdett gyanús lenni, hogy engem alighanem letartóztattak. Tíz napon át írtam még vagy hét életrajzot. Részletesen, mikortól, meddig, hol... Mindig szépen érte jöttek, elvitték. És: szicsász! Szicsász! Szicsász! A tizedik nap délben a parancsnokhoz kísértek. „Ebédelt ? Vodka ?" Minden ugyanúgy. És ugyanúgy két könyökkel az asztalra dőlt: — Hát, kedves elvtárs, mik derülnek ki! Hiszen maga központi bizottsági tag! — Mondtam! — Mondta. Persze. De mindenki mondhatja. Mondhatja, például, az a fasiszta rendőr, aki magát elfogta, kihallgatta és ^Sí-Élesdy István rajza ,