Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Gyárfás Endre, Vincze Oszkár írásai

vesztik vendéglő jellegüket, és ételosztó nagyüzemekké alakulnak át. Mit tehetünk? Sírjuk talán vissza a múlt század hangulatos, családias kisvendéglőit, ahol nem sajnálták dédapánktól a szalvétát és nem lökték elébe hidegen a levest ? Én a magam részéről szívesen ülnék be ilyen kisvendéglőkbe vagy sörözőkbe, bár tudom, hogy nem ez a jövő útja. A kisipari termelésnél gazdaságosabb a nagyüzemi; sem hely, sem személyzet nincsen a megfelelő számú kisüzemnek. (Mellékesen: egyszer egy játékoskedvű közgazdász kiszámíthatná, hogy ha a vendéglátóiparban foglalkoztatott adminisztrátorok, előkalkulátorok, utókalkulátorok, beszerzők, ellenőrök, csoport- és osztályvezetők mind elmennének szakácsnak, pincérnek, konyhalánynak, kalkulálni tudó konyhafőnöknek, vajon mekkora lenne a forgalom és az önköltség az így létrehozott kisvendéglőkben? Mert igaz, hogy a nagyüzemi ételkészítés kifizetődőbb a kisüzeminél, de a munka szervezése annyi inproduktív dolgozót kíván, hogy az feltehetőleg csökkenti az anyagi hasznot.) Már-már közhelynek számít az utóbbi időben, hogy a cikkek végén az új gazdasági mechanizmust idézik fel a szerzők. Ismételten elismerem: hasznos és korszerű intézmény a városi önkiszolgáló étterem, még a káros pszichológiai hatások ellenére is. Jó volna azonban humánusabbá, gazdaságosabbá „varázsolni", és végre valóban vendéglővé, ahol a pénzéért — nem sokért! — vendég ü 1 látják az embert. Vincze Oszkár Lakásgondjaink Az egész országban ez idő szerint összesen 3 033 636 lakást tartanak nyilván, amelyből 675 914 állami tulajdon. E lakásokból 362 607 Budapesten, 64 287 megyei jogú városokban, 124 528 városokban, 124 492 pedig községekben van. Az ország teljes lakásállományából csaknem 600 000 vályog alapon vályogfalazattal, mintegy 700 000 szilárd (kő, tégla) alapon, de szintén vályogfalazattal készült. Ez utóbbi két adat nemcsak a lakások számára, de minőségi színvonalára nézve is sokatmondó. Ugyancsak minőségi és mennyiségi mutatónak számít, hogy az ország összes lakásainak 64 százaléka egylakásos kis épületben, 11,5 százaléka kétlakásos épületben található és mindöszsze 24,5 százalék az olyan lakások száma, amelyekben három vagy ennél is nagyobb számú lakás van. A közölt adatok tehát egész lakásállományunk lakóértékéről, korszerűségéről, sőt a múlt évszázad telekpolitikájáról is bőséges eligazítást adnak. E lakásállomány ismeretében a 15 éves lakásépítő program kidolgozása során — elméleti számítások szerint — évente mintegy 20 000 lakást kell megszüntetésre ítélni. E kulcs meghatározásában erősen befolyásolta szakembereinket az ország kedvezőtlen lakáshelyzete. Az évi, lebontásra érett 20 000-nyi lakás ugyanis mélyen alatta van annak a mennyiségnek, amelyet a helyes szociálpolitikai és ökonómiai szemlélet meghatározna. A tanácsok helyzetére és szemléletére ugyanis a mai napig is — érthetően — jellemző, hogy elavult lakások megszüntetésére csak a végső esetben adnak engedélyt. Súlyos kényszerűség készteti őket arra a meggondolásra, hogy az ínség kárvallottjának,a hajléktalannak,a nyomasztó családi körülmények szenvedő alanyának a legrosszabb lakás is több, de főként kiutalhatóbb, mint a semmi. Ezért gyakorta egészen reménytelen esetekben is inkább a ,,a felújítás" tékozló, torz „megoldásához" folyamodnak, semhogy egy-egy ilyen látszatmegoldás helyett a szanálás ódiumát vállalnák. Ez magyarázza, hogy az évenként ésszerűen megszüntetendő 20 000 lakás helyett gyakorlatilag országszerte legfeljebb 10—12 000 lakást szanálnak. Természetes, hogy az ilyen irreális módon „prolongált életű" lakások a következő években egyre nagyobb arányban és tömegben válnak lakhatatlanná. E gyakorlat idővel szükségszerűen olyan helyzetet teremt, hogy vagy még több irreális „felújító" tevékenység következményeit, vagy a tervezett új lakások számának növelését — minden közgazdasági és szociális elágazásával együtt — kell majd terven felül vállalnunk. A legújabb statisztikai felvétel szerint országszerte 157 000 lakóépület állami tulajdonú. Ezekben 675 000 lakás a tanácsok kezelésében van. Minthogy az állam kezében elsősorban az államosított, tehát a nagyobb értékű, továbbá a felszabadulás után épített, zömében már korszerű lakóépületek vannak, nem messze jár a valóságtól az a megállapítás, hogy nagyjában és egészében ez az állomány az ország egész „lakásleltárának" legkorszerűbb, legnagyobb lakóértékű hányada. Szakemberek becslése szerint, ha ezt a 675 000 lakást napjainkban kívánnánk megépíttetni, beruházási költsége a 100 milliárd forintot is bőven meghaladná. Miután pedig az ország legértékesebb lakásvagyona koncentráltan Budapesten található, a megoldás lehetőségeit is elsősorban a főváros viszonyaira kell keresnünk. A budapesti Házkezelési Igazgatóság (HKI) felügyeletében jelenleg 380 000 lakás és 40 000 egyéb (üzlet, mozi, raktár, műhely stb.) bérlemény van. Ha e lakásállományt a mai anyagárak, technológiai eljárások és bértényezők figyelembevételével újonnan akarnánk megépíteni, a beruházás összege 75—80 milliárd forintra rúgna. E 380 000 lakás értékét azonban nem is csupán e becsült forint-érték határozza meg, hanem jóval inkább az a körülmény, hogy egyáltalán megvan, és otthont kapnak olyan emberek tíz- és százezrei, akik alkotó tevékenységükkel az ország létének pillérei. Olyan anyagi és eszmei érték ez, amely egyszerűen pótolhatatlan, és amelynek megóvása a gazdaságosság tényén felül is a leggondosabb sáfárkodást követeli. 1952—1959 között Budapesten mintegy 1400 lakóépületet újítottak fel. Az 1400 lakóépületben kb. 40 000 lakás volt. Ez idő szerint mintegy 8—9 milliárd forintra tehető az az összeg, amennyivel a reálisnál kevesebbet fordítottunk e hatalmas nemzeti vagyonrész karbantartására, felújítására. Ha figyelembe vesszük, hogy a HKI kezelésében levő lakóépületek avulásának mértéke az új lakások építési költségének mintegy 2 százaléka, ez az összeg jelenleg 1,5—1,6 milliárd forintnak felelne meg. Ugyanekkor a HKI felújítási kerete 1966-ban kereken 1 milliárd forint volt és ez az összeg 1967-ben sem növekedett. A további kilátások sok jóval ezután sem biztatnak. Minthogy pedig a felújítási keret évről évre a sürgető szükséglet alatt van és a lakásállomány kora miatt az elhasználódás mértéke is egyre gyorsabban növekszik, egész fővárosi lakásvagyonunk műszaki állapota és lakóértéke szükségszerűen állandóan romlik. (Egy-egy esős napszakban a laikus is láthatja, hogy a korrodált lefolyó csatorna mekkora pusztítást visz véghez.). Részben ezzel függ össze, hogy az elmúlt évek során a felújítás és a korbantartás fajlagos költsége is igen jelentősen emelkedett. Külön nyomasztó teherként nehezedik a HKI-re és a lakosságra, hogy a budapesti lakóházak nagy hányadának fából épített födémszerkezete az évekig húzódó háborús cselekmények nyomán esztendőkön át beázott és gombásodásnak indult. E folyamat egyetlen hatékony ellenszere a sürgős födémcsere. A régebbi házak vízvezetékhálózata is jórészt elavult, sokhelyütt a központi fűtést (vezetéket, kazánt egyaránt) cserélni kell. Ez utóbbi probléma súlyosságát némileg enyhíti, hogy egyes kerületekben kazánpótlás helyett ma már tömb- vagy távfűtést adnak. A távfűtés előnyét azonban egyes kerületekben csak az állami házak élvezik, amit méltányos volna a társasházakra is kiterjeszteni. 28