Budapest, 1967. (5. évfolyam)
12. szám december - Gyárfás Endre, Vincze Oszkár írásai
A tapasztalat szerint a hagyományos technológiával és hagyományos építőanyagból készült lakóházakat tanácsos volt 15—20 évenként felújítani. Minthogy a HKI kezében levő fővárosi lakásvagyon a jelenlegi, évenkénti felújítási előirányzattal csak 60—70 év leforgása alatt lesz felújítható, a helyzet mind a népgazdaság, mind a főváros lakossága szempontjából kedvezőtlen. Külön fejtörést okoz a lebontásra teljesen érett 25 000—30 000 fővárosi lakás szanálása. A felújítási tevékenység mai üteme olyan vontatott, hogy időközben újabb lakóépületek ezrei avulnak el, mennek teljesen tönkre, amelyeknek már csak a szanálás az egyetlen gyógyszere. Sokhelyütt a bontásra érett lakóházakat a gazdaságosság szempontjának teljes elhanyagolásával állandóan felújítgatják. Az ilyen munka költséghányada évről évre ugrásszerűen növekszik. Minél több lakást újítanak fel gazdaságtalanul, idővel annál kevesebb olyan lakásra futhatja majd az előirányzatból, amelynek felújítása még gazdaságos. E gyakorlat országszerte igen károsan hat vissza a gazdaságosan felújítható lakások romlására. E hibás, gazdaságtalan gyakorlat a munkaerő helyzetet is erősen rontja. Minél több és aprólékos munkafolyamattal kell a felújítás során megbirkózni, annál kevesebb ház, lakás felújítására futja az építőipar kapacitásából. Az ilyen gazdaságtalan munkának a termelékenysége is rendkívül alacsony. Ez magyarázza egyebek között, hogy Budapesten a beállványozott házak százai olykor több évet is jubilálnak. Ilyen gazdálkodási körülmények között lényegében senki sem tudja, hogy a foglalkoztatott munkaerő, a felújításra fordított öszszegek, az építő- és állványozó anyag helyesebb ösztönzéssel és a felújítás gazdaságosabb szemlélete nyomán mennyivel nagyobb és jobb teljesítményre volna elegendő. Arra is részleges magyarázat ez végső soron: hiába épül Budapesten évről évre ha nem is elegendő, de viszonylag sok lakás, a lakásviszonyok csupán annyit változnak, hogy az újabb lakások kedvezményezettjei a régihez képest kétségtelenül modernebb, nagyobb lakóértékű lakáshoz juthatnak. Mindez azonban mennyiségileg, sajnos, keveset változtat a főváros lakáshelyzetén. Az 1960. január 1-i népszámlálás adatai szerint Budapesten 100 lakásra 348 fő, 100 lakóhelyiségre pedig 230 fő jutott. (Az elismerten jogos igény nálunk is szobánként két fő). Még kedvezőtlenebb a kép, ha azt vizsgáljuk, hogy 1954-ben a fővárosban az összlakosság 12 százaléka társbérletben, mintegy 7 százaléka al- és ágybérletben lakott. (Az ország többi városában ez az arány azonos időszakban 5—3 százalék körül változott.) E számok cáfolhatatlanul a főváros túlzsúfoltságáról vallanak. De vizsgálódjunk tovább! A lakásállomány mintegy 70 százaléka a fővárosban is egy-másfélszobás, 25 százaléka kétszobás s csupán 5 százaléka nagyobb két szobánál. Itt kell megemlítenünk, hogy a Budapesten dolgozó ipari munkásoknak csaknem 20 százaléka nem a fővárosban lakik. Vidéki ipari gócokban a helyzet még súlyosabb: Ajkán, Kazincbarcikán, Komlón, Ózdon, Salgótarjánban, Dunaújvárosban és Várpalotán a bejárók száma a helyben lakók kétharmadát is túlszárnyalja. Az ipari munkások túlnyomó többsége országszerte is egyszobás lakásban lakik, amelyeknek laksűrűsége érthetően sokkal kedvezőtlenebb, mint a nagyobb lakásoké. Az első ötéves terv megvalósítása után a laksú'rú'ség, csökkenés helyett, tovább növekedett: 1954-ben a 100 lakásra jutó lélekszám országosan 372, Budapesten 351, az ország többi városában pedig 364 volt (Miskolcon azonos időszakban 391, Veszprémben 435, Győrött 391, Dunaújvárosban 503, Komlón 414). Budapesten az 1941. évi népszámlálás adatai szerint egy szobában negyedmagával lakott 136 000, ötödmagával 80 300, hatodmagával 46 800, ennél is többedmagával pedig 63 300 ember. E számok, sajnos, önmaguk helyett beszélnek és a helyzet azóta is keveset változott. A felemelt első ötéves terv 1950—1954-ig 220 000 lakás építését vette programjába. A lakásépítés üteme azonban 1950—1953-ig fokozatosan lassult és csupán 46,9 százaléka: az eredetileg tervezett 180 000 lakásból mindössze 103 098 lakás épült meg. Az országos átlagon belül e lemaradás is elsősorban a városokat, főként azonban a fővárost sújtotta. A városok részére előirányzott állami lakások építésének mindössze 35,5 százalékát teljesítették. Országszerte 1950-től 1960-ig több mint 355 000 lakás épült. Ebből 129 000 állami erőből, mintegy 115 000 állami kölcsönnel és 111 000 teljesen magánerőből épült meg. A 129 000 állami lakással szemben magánerőből tehát (115 000 + 111 000) 226 000 épült. A magánerő azonban elsősorban a vidék, főként pedig a községek lakásviszonyait javította. (A fővárosban épülő magán- és kisebb társasházak a lakásviszonyok alakulását csekély mértékben érintik.) E pillanatban országszerte 350 000 lakás hiányzik. Biztosítanunk kell a természetes szaporodás nyomán jelentkező 300 000-nyi lakásigény kielégítését, miközben legalább 350 000—400 000 teljesen elavult lakást kell mihamarabb lebontanunk. Mi a teendő? Alaposan végiggondolt intézkedés-sorozattal mindenek előtt útját kell állanunk az értékes házingatlan mértéken felüli pusztulásának. Súlyos felelőssége ez nemzedékünknek, mert a gyors pótlásra sem építőipari teljesítőképesség, sem anyagi erőnk nincs. De az anyagi tényezőkön kívül Budapest és még néhány városunk hangulata, stílusa is csak ily módon őrizhető meg. A legsürgősebb rangsorolással jókarba kell hoznunk a ma még gazdaságosan felújítható lakásvagyont. Ennek első lépéseként olyan tanácsi (esetleg részben szövetkezeti) építő apparátust kell létrehoznunk, amely az állomány műszaki karbantartásában már eddig is jelentkező 8—9 milliárd forintnyi adósságot legkésőbb a következő öt éven belül korszerűen, tehát gazdaságosan törleszti. Olyan beruházás ez, amelynek révén pótolhatatlan, 80—90 milliárd forint értékű nemzeti vagyonhányad menthető át, egyidejűleg jelentős szociális igényt elégít ki és végül Budapest világváros képének rangját, idegenforgalmi vonzóerejét, is növelné. Ha ennek feltételeit nem teremtjük meg, 1980-ra már nem évi 20 000, hanem országszerte 30— —40 000 lakás teljes avulásával kell számolnunk. És ez nein borúlátás. Aki ismeri a régi Miskolc (és nem kevésbé a többi vidéki város), Budapest külső kerületeinek, peremvárosainak lakásállományát, jól tudja, hogy erre a közeli években okvetlen fel kell készülnünk. (Még rosszabb a kisebb települések lakásállományának állapota.) A várhatóföldcsuszamlás kivédésére, ellensúlyozására házgyári programunk, egyéb korszerű építő kapacitásunkkal együtt sem lesz elegendő. Mindez amellett érvel, hogy minden eddiginél nagyobb erőt kell koncentrálni a meglevő értékes lakásvagyon konzerválására. E feladat teljesítéséhez a tanácsi karbantartó szervezetet géppel, egyéb munkaeszközökkel és anyaggal úgy kell ellátni, hogy tevékenységét, műszaki fejlődését semmi se zavarja. Mihamarabb meg kell találni azokat az ösztönző módszereket, amelyek a szervezetet határidőben, minőségben és mennyiségben egyaránt minden eddiginél hatékonyabb munkára serkentik. (Természetesen nemcsak az egyént kell helyesen ösztönözni. A karbantartó vállalatok tervmutatóit is úgy kell kialakítani, hogy ne a beépített anyag és egyéb költség növelésére serkentsen.) A felújítási és tatarozási igény volumene már napjainkban is újabb jelentős állománynyal bővül. Nem is olyan sokára a felszabadulás óta épített lakótelepek is „megérnek" a felújításra, jelentősebb karbantartó beavatkozásra. E szükséglet nagyarányú növekedése egész jövendő építőiparunk szerkezetének alakulására is rányomja majd bélyegét. Egyik oldalon házgyárak nőnek ki a földből. Ezeknek munkaerő igénye jelentéktelen és a betanított munka színvonalán mozog. A karbantartó szervezetnek ugyanakkor egyre több sokoldalú szakmunkásra lesz szüksége. E kétirányú tendencia e pillanatban kedvező folyamat, mert bizonyos egészséges kiegyenlítődés feltételeit teremti meg. A házgyárak hatására felszabaduló szakmunkások a felújító szervezetben simán elhelyezkedést találnak. A házgyárra a tömegmunka, utóbbira a zömében aprólékos kisipari munka jellemző, amely gyorsítható, de kisipari jellege sohasem szüntethető meg. Ettől függetlenül azonban mindent el kell követni a karbantartó, felújító munka műszaki fejlesztésére. A felújítással foglalkozó szervezet tervmutatóit azonban semmiképpen sem szabad a gyárszerű építőipar normáihoz mérni. A házgyári munkás kétségtelenül sokkal nagyobb fajlagos értéket hoz létre. Mindezt azonban nagy állami beruházások árán létrehozott állóeszközök révén produkálja. A karbantartó munka kis értékű állóeszköz leltárral dolgozik, és az értéket a munkás főként szakértelmével, testi erejével termeli. Munkája kevésbé látványos, de beavatkozásával, szakértelmével roppant anyagi és nem ritkán eszmei értékeket ment meg a pusztulástól. És ez közgazdasági szempontból mérlegelhető tényező. Helye van ilyen mérlegelésnek azért is, mert ha a karbantartó kőműves számításait nem találja meg, érthetően az iparon kívül keres elhelyezkedést. Ennyi, amit lehetőségeinkkel jobban sáfárkodva, rövid úton megtehetünk lakásgondjaink enyhítésére. 29