Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Zolnay László: Árvizek, tüzek és más istenverések

Zolnay László Árvizek, tüzek és más istenverések a középkori Budán Rekkenő melegek, farkasordító hidegek voltak a régi magyar nyarak, telek. Megestek olyan hűvös, néhai idők, hogy — mint az ódon példaszó mondja még a kutyákat is ölben hordozták az utcára — ugatni. Bernáth Gazsi, Petőfi tréfacsináló író barátja mondáaz egyik régi télről: „olyan hideg volt, hogy még az újszülöttek is hajdúködmönben jöttek a világra." A Duna, Tisza, a patakok, csermelyek, tavak rendre befagytak ilyenkor, az emberek „baltával vágták a vizet". Budán csak két víz mosolyogta meg a fagyoknak erőlködését. A felhévízi s az alhévízi források hevén sosem vett erőt a fagy. Itt — még csikorgó hidegek idején is — vígan kelepeltek a vízimalmok, hiába szívóskodott Bóreás. Az emberek élelmesebbje azonban értett ahhoz is, hogy a tél hidegét nyárára eltegye. Szekerek hosszú sora indult meg a várból a jégvágó helyek felé s jéggel terhelten tért haza. A vermelt jég a következő télig megmaradt s frissen tartott ételt, bort. Futotta belőle a királyi pincék, a vári barlangok jégvermeibe, de még Mátyás király kertjének „hívesházába" is. A tél volt a nádvágók évada. Csizmájukra jégsarkantyút kötöttek s úgy aratták a mocsarak nádtermését, mint nyáron a gabonát. Jégveremnek használta Buda mélypincéit a török is. Budának — Bolognában őrzött — törökkori térképén jól látjuk a pasa, a janicsárok s az azabok vári jégvermének helyét. Amikor meg feltámadtak a böjti szelek — ha Bernáth Gazsinak hinni lehet—, olyan irgalmatlan kerengők támadtak, hogy még a kapcát is kifújták jámborabb embereknek a csizmájából. A középkori „kis jégkorszak" Az utolsó jégkorszak — a meteorológia történetírói szerint — mintegy tíz-tizenegyezer esztendővel ezelőtt ért véget. Ezt mutatják az ősrégészet korszerű eszközökkel végzett vizsgálati eredményei is. A mi vidékünknek jégkori elődei, a pilisi eszkimók s a tatai mammut-vadászok ekkoriban vetették le bundáikat s vagy kétezer éven át — úgy az időszámítás előtti 5000-től 3000-ig — vígan s szinte pőrén fickándoztak egy nagy felmelegedési periódus lágy, mediterrán levegőjében. Legutóbb a középkor hozott egy észrevehetően hosszú hideg-ciklust. Ez a középkori „kis jégkorszak" a XVII. század végéig tartott. (Utána az időjárás mérséklődött, kiegyenlítődött. A meteorológia búvárai szerint 1875-től 1960-ig ismét egy melegebb ciklus uralkodott.) A középkori kis jégkorszak bizonyossága érthetővé tesz néhány olyan történeti leírást, amelyet e meteorológia-történeti tény ismerete nélkül kételkedéssel fogadnánk. (Nem tartva többre a régről jött híradást messziről jött ember szavánál.) (gy például az 1241/42. év — nálunk tragikus — teléről Rogerius mester, a későbbi spalatoi érsek, a tatárjárás szenvedő szemtanúja feljegyezte: olyan hideg volt az, hogy a Duna egyetlen jéghíddá vált. Olvassunk csak bele Rogeriusnak „Siralmas éneké"-be! Esztergom falai alatt vagyunk . . . Óbuda. Pest városa felégett már . . . „ . . . S íme, ezen a télen nagy hó és fagy állott be, úgy, hogy a Duna — ami pedig már rég nem esett meg — befagyott. De a magyarok a maguk partján minden nap törték a jeget s őrizték a Dunát. . . a tatár és magyar gyalogosok naponta csatáztak a jégen. Amikor aztán a kemény fagyok beálltak, befagyott az egész folyam. Ám a tatárok — úgy látszott — lovaikkal mégsem mertek átkelni. De . . . mit ki nem találtak! Sok lovat és ökröt tereltek a Duna partjára s azok őrizetére három napig senkit sem hagytak hátra. így aztán ezek a barmok őrizők nélkül mászkáltak a parton. A tatárok közül senki nem mutatkozott azon a tájon. A magyarok azt hitték, hogy a tatárok visszavonultak már. Ezért aztán átkeltek a jégen s áthajtották (a jobbpartra) az összes állatokat. Észrevették ezt a tatárok s innen megtudták: a jég már olyan szilárd, hogy azon immár ők is bátran átkelhetnek. Ez meg is történt, s egy rohamra annyian átkeltek, hogy a Duna jobb partján még a föld színét is elborították . . ." Emlékezetes maradt Budán az 1457/58. év tele is. A Duna ezúttal is beállt. Február 14-én a Hunyadi Mátyást királlyá választó lovascsapatok már jégen keltek át Rákosról Budára. Az 1460-as esztendőben is vígan szekerezték a folyókat ebben a híd'*alan országban. A régi téli napokon a Duna, Tisza mentének népe napról napra leste a jég szilárdulását. Hosszú póznával kezében indult neki az első legéfiy a folyam jéghídjának. Budán a király, Esztergomban az érsek adta át — amolyan gótikus veszélyességi pótdíjképpen — az első átkelőt illető aranyat. Ekkor azonban a gyenge jégre még nem engedték rá sem a gyalogos, sem a lovas vagy szekeres átkelőket. Napokon, néha heteken át hizlalták a jeget, olyformán, hogy a — karókkal körül tűzdelt — átkelőhelyre szalmát, pelyvát szórtak s vízzel locsolták természet-adta hídjukat. E középkori kis jégkorszaknak telei azok, amelyekről Janus Pannonius írja: még a hősök kardja is hüvelyébe fagy Boreás fagyos leheletétől . . . Az 1463-as télről muzulmán író számol be: „a téli évszak beálltával a hidegség krokodilusa elnyelte a levegő melegét... a Duna vizén a jég tizennégy arasznyira (2,4 m) hízott, az utakon a hó a lovas kengyeléig ért . . . Az iszlám serege Magyarország ellen a Duna kristályhídján kelt át." Nem lehetett enyhe az 1518. évi budai tél sem! II. Lajos király számadáskönyvében olvassuk, hogy az áradt Duna jege tönkretette a dunai Vízibástya taposómalom-meghajtásos vízművét. Ezt azután a vízműves Csatornás Orbán mester drága pénzért reparálta meg. E nagy teleknek tán csak a víg legénykék örvendeztek. Cinóbervörösre csípte orrukat a fagy, amikor csontkorcsolyát kötve, a királyi dísz-szánokkal keltek versenyre s hangjuk versenyt csilingelt a szánok s a szánvontató paripák csengettyűivel. Vízáradások, szelek A tapasztaltabb emberek rettegtek a kemény telektől. Hiszen tavaszra rendszerint árvizek követték azokat. A Duna s a Tisza évről évre birtokába vette árterületét: a Kis- és Nagy-Alföld jelentős részét. Dunánk átlagszintje a mainál jóval alacsonyabb volt; árterei rengeteg vizet tároltak. Hiszen, ha a Duna szintje a maival azonos lett volna, a jámbor Nyulak-szigeti (margitszigeti) domonkos apácáknak élete nem lett volna egyéb, mint — szakadatlan ülőfürdő! Mai árszintjét a Duna csak árterületeinek XIX. századi megszüntetése s az új gátrendszer megépítése után érte el. 1267/68-ban, karácsony és vízkereszt között, egy váratlan dunai téli vízáradást jegyeztek fel. A szigeti apácazárdát nagyhirtelen lepte meg az ár. „Karácsony után nagy lön a víz — írja Ráskai Lea —, úgy, hogy bejöve az klastromba az szolgáló leányoknak udvarára". (S az már a középkor vallásos misztikus álomvilágához tartozik: a vizek gyors megapadását Szent Margit imádságának tulajdonítja a legenda. Ennek a hétszáz év előtti szigeti áradásnak egyébiránt megkapó jelenete lehetett az, hogy az apácák lelki malasztját osztó Marcellus domonkos szentatya, mikor már combjáig ért a víz, a kolostor kerengőjének egyik korlátjára kapaszkodott s onnan intézte fohászait az ég felé.) 1288/89 is a bolondos esztendők számát szaporította. A tél annyira enyhe volt, hogy karácsonytájt már virágba borultak áfák, áprilisra pedig már a szőlő is kivirágzott. A gyerekek télidőben vígan lubickoltak a folyókban. A termés országszerte két hónappal korábban ért meg, mint máskor. Ám a hoszszú, enyhe nyarat újra zord tél követte. Az 1385-ös esztendő is emlékezetes módon búcsúzott Budától. Szent Szilveszter pápa napján, amikor Kis Károlyt koronázták, olyan forgószél támadt, hogy még a tornyok s házak tetejét is elsodorta. Az orkán Budán és Bécsben még újév napján sem hagyott alább. Laurencius de Monacis krónikája írja: „olyan borzasztó vihar támadt, amilyenre Magyarországnak legöregebb emberei sem emlékeztek. Századok óta nem volt ilyen vihar. Buda büszke tornyait és magas házait úgy végigverte a viheder, hogy szinte beléremegtek azok. Úgy megforgatták a háztetőket a levegőben, mint a könnyű madártollakat. A tető nélkül maradt fedélszékek pedig szinte felnyögtek a hangosan süvöltő szélben . . ." Legendás árvíz pusztította az országot 1433-ban is. Bertrandon de la Brocquiére, a burgundi herceg főlovászmestere, szavahihető utazó, jegyzi fel, hogy Nándorfehérvárnál (Belgrádnál), ahol átkelt e folyamon, tíz mérföld volt a megáradt Duna szélessége. Aszályok Nehéz eldönteni, mi volt nagyobb csapás: az árvíz-e, vagy az aszály? Nagy szárazságot jegyeztek fel az 1480. évből. Akkora volt az aszály, hogy a mezők kiszikkadtak, a kutak, források, erek elapadtak. Mátyás király kérésére Gergely, a budaszentlőrinci (II. Budakeszi út 91—95) pálos kolostor perjele, a király barátja, a rend háromszáz, fehér kámzsás szerzetesével egyetemben könyörgő körmenetet vezetett a budai várba. Itt imádsággal esedeztek esőért. A kolostor évlapjai szerint a könyörgés után Mátyás a budai palotában megvendégelte a háromszáz remetét. akik ezután fáklyafény mellett indultak hazafelé a Barátok útján, a mai Budakeszi úton. Mire hazaértek, az eső megeredt. Azóta a nép „esőcsinálóknak" nevezte a szentlőrinci barátokat. Az 1540. évről írják — magyar és külföldi évkönyvek egyaránt —, hogy félezer esztendeje nem volt olyan szárazság, mint ebben az évben. Zürichben február 19-től szeptember 19-ig csak négy ízben hullott eső. Regensburgban — amely népies nevére alaposan rácáfolt — márciustól július végéig bedugultak az egek csatornái. Lotharingiában már júniusban learattak. Augsburgban júliusban szüreteltek. Anglia is megsínylette Európának e legszárazabb nyarát. A Themze annyira elapadt, hogy a tenger vize Londonig vissza özönlött a kiszáradt folyó medrében. Ez volt az a legendás esztendő, amikor Ibériában a Manzanares úgy kiszáradt, hogy Madridban már a hídlábak sem vehettek lábvizet. V. Károly császárhoz így fordult egy szép napon Madrid podesztája: — Felség! Vagy adjuk el Madrid hídjait. . . vagy vásároljunk alájuk vizet! Magyarországon 1540 januárjában mennydörgést, villámlást, jégesőt észleltek. A Duna annyira elapadt. hogy gyalogszerrel lábolták át. A barmokkal 10