Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Gondos Ernő: Temetetlen halottaink (tárca)

ablakhoz ugrott, kapkodva feltépte, és mélyek kihajolt. Aztán megfordult, és ahogy jött — elviharzott. A fiúra már rá sem nézett, ő pedig még pillanatok múlva is görcsösen szorította a könyvet és a revolvert, állt a friss, hideg levegő áramában, sóhajtott egy mélyet, és tétován elmosolyodott. Kihajolt ő is az ablakon, de az utca ugyanolyan csendes volt, mint reggel... De már tudta, hogy nem sokáig. Kiment a konyhába. Spirituszfőzőn hagymát pirított olajban, és megette egy darab kétszersülttel. Mikor újra a kis szoba ablakához lépett, már élénk és zajos kép fogadta. Az útkereszteződésben éppen tüzelőállásba húztak egy gépfegyvert. Személyzete pokoli gyorsan működött. Jóformán mozgásban volt még a szerkezet, mikor már kattogása is hallatszott. A katonák sapkáján meglepődött. Nem ismert rájuk. Mikor a munkásotthonban cseh vagy francia folyóiratok elrongyolt példányaiban orosz katonákat látott, azokon sötét, csúcsos posztósisak volt, elöl nagy, vörös csillaggal. Mikor az ablakból meglátta az oroszokat, sapkát, kesztyűt húzott, s már robogott is le a lépcsőn. Levelében, melyet Kató adott át nekem, azt írta erről a pillanatról: „Valami erős nyugalom ömlött végig rajtam, s közben hatalmas dobbanásokkal vert a szívem." Úgy érezte — s ez megint kollektív élmény —, hogy egyeden pillanat alatt helyrezökkent élete: a legteljesebb korlátozottságból az abszolút szabadságba lépett. Az utca tele volt katonákkal. Jöttek, mentek szabadon, csak az útkereszteződésnél fedezték magukat. S mikor át kellett menniök — rohantak. Néhányan ládákat cipeltek, s egymásra rakták őket a fal tövében. Civilek is dolgoztak közöttük. Odalépett ő is az egyik csoporthoz, sután motyogott valamit, és beállt segíteni. Olyan természetesen fogadták, mintha csak várták volna. Órák óta dolgoztak már, amikor valami vad dolog történt. Egy nehézgéppuskát cipeltek föl az egyik sarokház második emeleti erkélyére, s lefelé menet éppen kiléptek a kapun, amikor a szomszéd házból robbanást hallottak. A katonák néhány perc múlva három sebesült társukat támogatták ki az utcára, s utánuk két összeroncsolt, mozdulatlan testet. Ezeket tették a fal mellé, arcukat újságpapírral födték le. Kiderült, hogy ezek öten a kapualjban, a lépcsők alatt pihentek, ciga-Kondor Lajos rajzai halottaink rettáztak, s fölülről kézigránátot dobtak közébük. A merénylőt is ott vezették el előttük. Civil ruhában volt, de a lábán katonai csizma. Magas volt, s lapos, nagy arcából rémülten pislogtak ki apró szemei. Rövid, téli nap volt, korán sötétedett. Gábor hazament. Bajor néni, a főbérlő felesége és Marika, a szép, fekete erdélyi asszony ünnepi vacsorát csináltak. Babot főztek, megpasszírozták, kis gombócokat gyúrtak belőle, és olajban kisütötték. „Csodálatosan jó volt" — ahogy a levélben olvastam. A levelet tintaceruzával írkalapokra írta Gábor. Szabályos külalak, pontos, egyenletes sorok. Szinte láttam a mozdulatait, ahogy aggályosan újra- és újrahegyezi ceruzáját. Katóval véledeniil találkoztunk a Körúton, május elején, 8-án, mikor „kitört a béke". Hatalmas tömeg nyüzsgött a Körúton. Lelkesedés és ordítozás mindenfelé. Felnőtt férfiakat láttam sírni. Türelmetlen voltam, s legszívesebben viszszamentem volna a pártszervezetbe. Nekünk már nem volt újság a béke, hónapok óta égünk már a béke lázában, napjaink és éjjeleink egymásbafolyó különös közegében. Ott, az utcán jött szembe velem Kató. Egy kis csoport élén valami feliratos táblát vitt. Mikor meglátott, a szomszédja kezébe nyomta a táblát és odajött hozzám. Összeölelkeztünk, aztán a viharkabátja zsebéből elővette Gábor levelét és ideadta. „Már vagy három hónapja hurcolom magammal — mondta —, nem tudtam, hol keresselek", örültem, hogy végre valami hírt kapok Gáborról, de mikor ott az utcán futólag belenéztem a levélbe, kényelmetlen érzésem támadt. Először bőbeszédűséget tartottam különösnek. Mit érdekel engem, hogy a nemtudom milyen néni valami babfasírtot sütött. És miért fontos, hogy „csodálatosan jó volt" ? Az első benyomásom gyerekesnek ítélte a levelet. Meglátta az ablakból az első orosz katonát és leírta, hogy mit érzett: „Valami régi-régi élményre emlékeztek idegeim, s lassan az emlék foszlányai is megjelentek. Elemibe jártam és a tanító egyszer bezárt. Csend volt az osztályban, csak padom recsegését hallottam. Egyedül voltam egy helyiségben, amely máskor gyerekekkel és zsivajgással volt tele. Hűvös, és valahogy sötét is volt a terem, pedig hát délfelé járhatott. Féltem. Aztán az iskolaszolga kiengedett. Mint az elveszett és ismét megtalált világot, úgy néztem az utcát, a zöld fákat és bokrokat. Az utcai nyüzsgést üdvözölték talán akkor idegeim azzal a bizsergéssel, amivel most ezeket az oroszokat, akikkel tele volt az úttest és a járda." Mi ez? és minek ez? — gondoltam akkor. Az ilyesféle önelemzés közöttünk sohasem volt szokásban. Régi barátok voltunk, néha hajnalig tartó vitákat folytattunk, de egyeden esetben sem idéztünk emlékeket. Valahogy a jövőben, de legalábbis a jelenben éltünk. A múlt nem létezett számunkra. És akkor, 1945. májusában, tele volt a kezünk munkával. Voltak a kerületben életveszélyes, félig romos házak, fel nem robbant aknák. Sok család volt élelem nélkül, csecsemők, akik számára tejet kellett szerezni. Az intéznivalók áradatában mindig csak a pillanatban éltünk, és már a tegnap is a múlt ködébe tűnt. 1944 ősze, tele és a rákövetkező január, február, most — több mint húsz év múlva — elevenebben él bennem, mint akkor májusban, mikor azt a levelet először olvastam. Az új nap Gábor számára már hajnal előtt elkezdődött. Bár a fejedelmi vacsora után még sokáig beszélgetett Bajor bácsival, s jó későn feküdt le, nehezen jött álom a szemére. Legfeljebb három és fél órát aludt. Felsőruháját alaposan kikefélte, bakancsát bezsírozta, oldal-15