Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Gondos Ernő: Temetetlen halottaink (tárca)

zsákját két váltás fehérneművel tömte ki, és magához vette valódi iratait. Mikor az ablak kivilágosodott, lement az utcára, be abba a házba, ahová tegnap egy kirgiz kiskatona kísérte a nyilast. A kapuban őrség állította meg. — Ja magyar kommuniszt — mondta tagoltan — veletek harcolni ! — az utóbbi két szót hangosabban mondta, és utánozta a puska fogását. — Dá, dá — mondta az egyik orosz, egy magas barna fiú, és mosolyogva kacsintott társára. — Harcolni — ismételte Gábor — puska! — Puska ? ? — kérdezték egyszerre — Puska ? ? — és kirobbant belőlük a nevetés. Vérig volt sértve. Honnan is tudhatta volna, hogy a „púska" oroszul ágyút jelent? A parancsnok komoly arccal hallgatott. Bólogatott hozzá, majd néhány szót váltott az őrrel, aki a kaputól bekísérte. Aztán intett Gábornak, hogy menjen a fiúval. Kalandos út kezdődött. Egy darabig pincéken át, aztán a föld szintjén lépcsőházakban és konyhákon és fürdőszobákon át. Lichthof ablakokon kapaszkodva, romokon keresztül. Mindenütt egy vékony kék telefonhuzalt követtek. Talán fél órán át tartott ez a túra, s a ligetben találták magukat. Majd továbbra is a kék jelzést követve, egy hátsó bejáraton beléptek a Széchenyi fürdőbe, annak is az alagsorába. A kék drót itt már nem egyedül futott: piros és sárga és fekete és zöld tekergőzött egymás mellett. Fejük fölött a fürdőüzem csövei. Katonák csoportjai jöttek-mentek az alagsor labirintusában. Valami magasabb parancsnokságon voltak. „Vagy huszadmagammal álldogálok egy kisebb helyiségben. Társaim többsége katona — írta Gábor a levélben — az ajtót ránk zárták." — Nekünk legalább véget ért a háború — mondja az egyik idősebb honvéd. — Jó, jó, de hova kerülünk? — kérdezi egy másik. — Hova ? Ahová az első háború hadifoglyai: Szibériába! — szólt keserűen egy harmadik. Órák telnek el. Egy darabig állunk és járkálunk, majd leguggolunk, végül leülünk a piszkos, hideg betonra ... Az én ügyem persze más . . . De hátha nem más ? Kint járkálás, beszéd, bádogcsörömpölés. Nyílik az ajtó. Kondér a küszöbön. Néhány csajkából felváltva eszünk. Húst és főzeléket. Mindenki kap egy nagy darab kocka alakú kenyeret. A bele egész fehér, nagy lyukak vannak benne . . . Dörren a vasajtó, kattan a zár. Szóval hadifogoly vagyok. A németek és a nyilasok elől meglógtam, és most az oroszok visznek el. Eszembe jut: hányan mondhatják kommunistának magukat ezekben az órákban a városban ... Nyomás a gyomromon. A mennyezet alatt kis rácsos ablak, azon kilátunk. Nem lehet több 12 óránál. Ismét léptek, zörög a zár, belép egy százados és színmagyarul köszön: — Jónapot! Mindannyian felugrálunk a földről és köszönünk. — A civilek jöjjenek velem. Hárman megyünk utána. Megint a víz- és gőzcsövek, telefonhuzalok: labirintus. Belépünk egy kis helyiségbe. Szemben újabb ajtó, mellette géppisztolyos katona. — Maguk maradjanak itt — mutat rám és egyik társamra a százados. A harmadikkal belépnek az ajtón, sűrű dohányfüst folyik ki az előszobába. Talán tíz perc telik el s rám kerül a sor. Belépek. A kis helyiségben tisztaság. A beton felsöpörve, a falak leporolva. Asztal, három szék. A magyarul beszélő idősebb százados mellett fiatalabb főhadnagy ül. A harmadik székre leültetnek. — Ki maga, és hogy került fogságba ? — Sere Gábor vagyok és nem kerültem fogságba. Magam jelentkeztem. Kommunista vagyok, harcolni akarok a németek ellen. — Tózse kommuniszt! — fordul magyar kísérőm a társához, és én érzem, hogy arcomat lassan elborítja a forróság. A fiatal orosz alig észrevehetően bólint és figyelmesen néz rám. — Sok most itt a kommunista — így a magyar — ha . .. — Igen, persze ... de hát én ... Most az orosz odaszól a magyarnak. Az ráint a fejével. — Nyugodtan, nyugodtan ... beszéljen csak, mi figyelmesen hallgatjuk. — Nemrég szabadultam a Margit körúti katonai fogházból.. . 1942-ben ítéltek el két évre . . . „Hűtlenségért". — Mit csinált ? — Röpcédulákat szórtunk, és a falra írtuk: „Le a háborúval! Egy katonát se Hitlernek!" — 1942-ben mikor, melyik hónapban bukott le, és hányadmagával? — Júliusban, és összesen vagy négyszázan lehettünk az Andrássy laktanyában ... Kis tanácskozás kezdődik, amiből csak ezeket a szavakat értem: propaganda, kommuniszt, Andrássy kazárma . . . Végül ismét felém fordul a magyar. — Elhisszük, amit mond . . . Vissza fogjuk vezettetni a lakására. Ha a frontvonal már továbbhúzódott, keresse meg az elvtársait, és fogjanak hozzá a munkához ... — Feláll, én is felállók. Már indulni akar, de mégis marad. — Mondja csak, hány fasisztát pusztított el ? Ismét arcomba szökik a vér, s valami friss szégyenérzet fojtja belém a szót.. . Sután állok. — Na menjünk! — szól a magyar. Biccentek a fejemmel az orosz felé, s ő mosolyogva, biztatón mondja: „Jó napot!" Elindulunk az ajtó felé, s kísérőmnek már a kilincsen a keze, amikor ismét megszólal az orosz. Egy-két mondatnyi, amit mond, s a magyar hozzám fordul: — Azt kérdezi a főhadnagy elvtárs: tudja-e, hogy hány ember élhet most ebben a kerületben? Tanácstalanul állok, gondolkodom, végül kibököm: nem tudom. Megint ketten beszélnek, most hosszabban. — A főhadnagy elvtárs azt mondja, becslése szerint 40—50 ezer ember élhet itt most a pincékben. Sok a mocsok, sok beteg lehet. . . az utcákon hullák, lódögök. Ha elolvad a hó, járvány jöhet... Ki a pincékből és tisztítani mindent, mosni, kifőzni ... És temetni. — Igen, — mondtam. Most az orosz is előlép az asztaltól, hozzámjön, és kezet ad..." A ligetet vastag rétegben fedi a hó, szűzen borítja az utakat is. Keréknyomok, lábnyomok nem, csak a fák, bokrok igazítják el a kis csoportot: itt húzódik az út. Négyen mennek. Elöl Gábor, mögötte az orosz „patruj"; egy fiatal, hetyke „lityinánt" vezetésével. A harmadik idősebb, népfölkelő korú tisztes: szakaszvezető a mi ranglistánk szerint. A negyedik egy fiatal közlegény. Szorgalmasan tapossák a recsegő, csikorgó havat. A nap vörös korongja már a házak felett lóg, gyorsan sötétedik, hideg szél fúj. Kora délután, mikor a magyar—orosz őrnagy rábízta Gábort a barátságos, szőke „hoholc"-ra — ahogy tréfásan nevezte a fiút—, szinte meleg volt. Kabátját a karján vitte, most meg még bundát is húzna a tetejébe . . . „Nekünk nincs apparátunk, — mondta a főhadnagy — ez a fiú most elkíséri magát a katonai rendőrségre. Azok majd patrujt adnak maga mellé és Visszakísérik a lakására." Mentek a „hoholc"-cal. Kedves, mosolygós fiú. Jó kedvük volt, legszívesebben hógolyóztak volna. Gábor, hogy valamiképp kimutassa rokonszenvét, munkásindulókat kezdett fütyülni. „Ránk tört a vész, fergeteg ..." Két taktus után a hoholc is fütyült. „Az égre hát! szovjet pilóták ezre..." Erre még a vállát is átfogta. S Gábor azt gondolta: ilyen a nemzetköziség, ha szavakról érzésekre fordítják. A Hermina úton nagy és békés forgalom volt. Mintha a front nem három, de vagy háromszáz kilométerre volna. Katonák és civilek. A járdákon főleg nők és gyerekek. Az úttesten orosz katonai teherautók, és sok szán, apró kis lovakkal... Itt a ligetben most kihalt minden. Szótlanul tapossák a csikorgó havat. Gyorsan sötétedik. Mire a hét vezér hópalástos alakjai feltűnnek, már erős szürkületben kavarognak a szélfelverte hótölcsérek. Későn indultak el az őrszobáról. Sokáig vártak a lityinántra. Mikor végre megjött, s az öreg szakaszvezető — sűrűn mutogatva Gábor felé — sürgette az indulást, csak legyintett: „szicsász". Aztán jókat nevetve mesélt valamit az öregnek. De az nem nevetett vele. Kicsit kapatos volt ez a hetyke lityinánt. És szagos is. Mikor közelebb ment Gáborhoz, szinte orrba verte a kölni-illattal. Mikor végre elindultak igaz, még világos volt. Dehát a téli nap rövid, az alkonyodás sebes. így aztán, az Andrássy út elején már szinte este vette körül őket. „Most értettem meg, hogy az idő fajsúlya tényleg változik — írta Gábor a levelében. — Ha felidézem ezt a tegnapi sétát azt kell mondjam: valóban vannak éveket nyomó órák." A hosszú, kihalt sugárút bal oldalán lépkedünk. Az első útkereszteződésnél a lityinánt megállt. Mutatja, hogy vele egysorba menjek. Ne olyan elöl. Most már egy bolyban megyünk tovább. Melyik utca is ez? Nézem a táblát. A hó derengésében lassan kibetűzöm: Munkácsi Mihály utca . . . Alig hagyjuk magunk mögött, az oroszok csendes hangon beszélgetni kezdenek. 16