Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Gondos Ernő: Temetetlen halottaink (tárca)

Sere Gábor idézése Huszonkét éve már, hogy utoljára találkoztunk, de ez a kötekedő halott még mindig gyakran nyugtalanít. Életében csendes volt pedig és barátkozó. S mégis, ha nyílt tekintetű, fiatal arca felbukkan bennem, felemás hangulatok kísérik. Korábban, igen: korábban némi ingerültséggel gondoltam rá. Mint aki hiába kiált egy eltávozóra. „Mért nem tudsz maradni, várni, és egyszerre lépni a többiekkel?" A hirtelen indulat után — mintegy engesztelésül — valami felnőtt szánalom fogott el. E magabiztos érzések az idők során csendes zavarrá szelídültek. Nem ismertem élete utolsó napjait — gondoltam. — Ezért talán, mint a temetetlen holtak, nem nyughatik bennem. De nem, mióta a Hadtudományi Értesítő egy történeti tanulmányában rábukkantam a nevére, tudom, hogy mindez önáltatás. Ö, a maga szelíd módján perben áli velünk, az életnek és a halálnak egy másik alternatíváját képviseli. Ebből a forrásból tört elő az ingerültség régebben, s mostanában ebből szivárog a halk zavar. Sere Gábor 1945. január 10-én is pontosan 8-kor kelt, tornázott, lemosdott, evett valamit. Egyedül volt a háromszobás lakásban. A főbérlők, egy gyermektelen, középkorú házaspár, és a másik albérlő: egy menekült erdélyi asszony — már hetek óta a pincében, az óvóhelyen éltek, a nagy bérház többi lakóival együtt. Kínos csend volt a lakásban. A fiatalember néha végigment a hosszú, sötét előszobán, kinézett a nagy bérház folyosóira. Sehol senki. Az udvaron vastag rétegben és nagy, mocskos kupacokban állt a hó, s csak néhol tűntek elő a kis, sárga keramitkockák. A bágyadt, téli napsütés ferdén átvágta és rnegvüágította a szemközti oldalt. De mintha egy holt kultúra élettelen köveit nézné a nap. Semmi mozgás. Az első emeleti lakás szobái az utcára néztek. Mikor már nagyon kínozta az egyedüllét — kinézett. Az ablak sarkából pásztázta végig az utcát, óvatosan, hogy a szemben levő házból rá ne láthassanak. Aztán a másik sarokból nézett ki. Innen a keresztutcába is belátott, mert a szoba, amelyben élt, egy sarokház szobája volt. Az utóbbi tíz napban összesen öt embert látott: a szemben levő ház részeges viceházmesterét egy újságpapírba göngyölt üveggel; egy négy-ötévesforma kislányt: kilépett a ház kapuján, és magabiztosan elindult a járdán. Hosszú, piros szalagot húzott maga után a földön. Az anyja kinézett a kapun, széttekintett jobbra és balra, kirohant és visszarántotta a gyereket. Csak úgy lobogott a szalag utána. Végül egy járőr ment el az utca túlsó oldalán. Ketten voltak, egy katona és egy magas, formaruhás nyilas. Furcsa, nagy, lapos arca volt. Mintha az oroszokkal együtt az idő is megállt volna Budapest határában. Nemcsak Gábor érezte ezt így — én is, aki szintén Budapesten éltem át e heteket. És ezt mondta — szinte ugyanezekkel a szavakkal — Kató is, aki később, májusban átadta nekem Gábor levelét. Lassan vonszolódtak a napok. Már az olvasáshoz sem volt kedve. Csak a munka nyugtatta meg. Délelőtt tíztől tizenkettőig dolgozott. Kiöblítette a befőttesüveget, és tiszta vizet öntött bele. Felkeverte a hígított tust a három porcelán tégelyben, amelyek valamikor kenőcsnek, patikaszereknek szolgáltak. A nagy politúros asztal barna csomagolópapírral volt letakarva. Ezen elrendezte a szerszámait. Balról a nyeles nagyítót, jobbról a hosszúhegyű, kemény grafitceruzát, két kis nyest ecsetet, egy finom rajztollat és a tuskihúzós körzőt. No meg a vizesedényt a tégelyekkel. Maga elé húzott egy üres bejelentőlapot, és a pecsét helyén halvány köröket húzott. A körző hegye alá apró radírdarabot tett, hogy ne sértse fel a papírt. A rendőrségi acélbélyegzőt ütik a papírra és nem nyomják, mint a gumibélyegzőt, ezért a pecsét gyakran szabálytalan rajzú. Egyik oldala zaftos, fekete, a formák széle elmázolt. A szemben levő rész pedig szürke, helyenként alig megfestett. Ezért a teljes köröket, betűket, számokat először halványra hígított tussal húzta ki, s csak később, helyenként vitt rá sötétebb rajzolatot. Gondos Ernő írása Temetetlen Már az utolsó papírokat fogyasztotta. Hadiüzemi igazolványa csak kettő volt már. Nyílt parancsa elfogyott, s bejelentő lapja is legfeljebb négy, öt ha maradt még. Mit csinál, ha már nem lesznek biankó űrlapok ? Mint létezése értelméhez, úgy ragaszkodott ehhez a foglalatossághoz. Pedig nagyon kétséges volt, használ-e vele még valakinek, hiszen a legutolsó találkozón már senki sem jelent meg, hogy átvegye a papírokat. Kedvére volt ez a sok figyelmet, pontosságot igénylő munka. Megszokta: a nyomdai retusőr mindig ilyesmit művel. Egy öreg mester verte belé a szabatos munka reflexeit. Napjában legalább egyszer feltétlenül elmondta: „Olyan nincs, hogy kicsit pontatlan! Csak jó munka van és fuser munka." Barátok körében gyakran beszélt Sere az öregről, és cseppet sem finomkodó kiszólásait még soká emlegették. És szokásai is tovább éltek a keze alatt felnőtt szakmunkások mozdulataiban. Talán egy órája dolgozhatott már, mikor heves dörömbölést hallott az előszoba felől, s nem sokkal utóbb reccsenést. (Benyomták az ajtót — állapította meg magában.) És máris gyors, nehéz léptek közeledtét hallotta a keskeny, hosszú előszobán át, majd újabb ajtócsapódás után a nagyszobában. Reflexei jól működtek. Mire kinyílt a kisszoba ajtaja, szerszámait az asztalon egy odavetett rongy fedte. S ő maga már állt, balkezében könyv, s jobb keze — bekecse mellébe rejtve — egy 7,65-ös töltött, kibiztosított revolvert szorított. Magas, fekete egyenruhás férfi robbant be a szobába. Mozdulatai hevesek, kezében géppisztoly, de izzadt, lapos arcán a rémület zavara. Tekintetük csak a másodperc töredékére találkozott. „Itt vannak, testvér ..." — fújta ki magából a lapos arcú. A hangja fönnakadt, az 14