Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Czagány István:Budavára középkori társadalma II.

különben az is, hogy Pestre érve semmiféle nyomát nem találtuk annak, hogy idehaza más világ készülne. Röpcédulákat osztogattak, biztatták a katonákat, térjenek haza, műveljék a földet békességben. Hohó, dehát milyen földet? És miféle békességben ? Aztán kicsi ízelítőt mégiscsak kaptunk a szabadságból, a mi Tanácsköztársaságunk idején. Valóra vált az is, hogy Bölönyi birtokát kisajátíthattuk. Ez a Bölönyi nagyműveltségű ember volt, Kolozsvárott ő finanszírozta a magyar színházat. Nem is bántottuk mi őt. Sőt, megszavaztunk neki angáriát, azaz részesedést a termésből. Mégis, úgy megijedt tőlünk, hogy egy éjszakai személyvonattal eltűnt a faluból. Pusztabizottság vette át aztán a közös gazdaság vezetését. Én a falu nemzeti tanácsának lettem a tagja, ott ügyködtem. Meglódult persze a fantáziánk: mi is olyan világot teremtünk magunknak, mint az orosz munkások meg parasztok. És magunktól is rájöttünk néhány okos dologra. Biharugra nagy református község, ott mindenki eljárt a templomba. Én hát úgy intéztem a dolgot, hogy a református egyházzal fenn tudjuk tartani a jó viszonyt. (És lám, csakugyan igaz: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Amikor jött az ellenforradalom, egy bizottság járt faluról falura, összeszedni a gyanús embereket. Akkor én úgy menekedtem meg, hogy a református pap írásban állt jót értem.) Sok egyéb emléket őrzök még a fejemben — hogyan bujkált nálam az a nagyváradi Czellér Lajos sokáig, amikor a románok már halálra keresték, hogyan őriztem hosszúhosszú ideig a méhkaptáraimban a Vörös Újság példányait, addig őrizgettem, míg elvitte valami későbbi zivatar —, meg aztán sok mindent beépítettem a regényeimbe is akkori emlékeimből. És persze, sokszor eljátszogattam később is a gondolattal: mi lett volna, ha az olaszok nem szedik el tőlünk a puskákat?! Valószínűleg nem sokat törődtünk volna az ostoba röpcédulákkal meg falragaszokkal. Bezzeg az orosz katonák, azoktól senki el nem vehette a fegyvert! A7 is igaz: nekik volt egy Leninjük .. . (Lejegyezte: Kövendi Judit) ...Ha nem veszik el tőik a puskái!" Oromos Lajos tájékoztatott: nagy forradalom készül ott! Ennek az Oromosnak egyébként nagy szerencséje volt, hogy reformátusnak keresztelték. Mert a hazatérő hadifoglyokat a határokon átszűrték; faggatták őket, nem voltak-e vöröskatonák ? A katolikusokat meggyóntatták efelől. S bizony, sok jámbor lélek meggyónta a vöröskatonaságát. De Oromos meg a többi református tagadott, a bűnbeesés rizikója nélkül. Csak a mi falunkban vagy ötven tapasztalt vöröskatona volt. Még egy emlékem van erről a tavaszi szabadságról. A fronton jegyeztettek velünk hadikölcsönt. De idehaza az ellenzék nehezményezte, hogy a frontkatonákat is kötelezték erre. Hát nagyon meglepődtem aztán, amikor Ugrára hazatérve, odaadták nekem az összeget, amit jegyeztem. Legénykedhettem legalább a szabadságom alatt, volt miből. Rám is fért ez a kis szabadulás, a sok jó forradalmi hír meg a legénykedés jó volt nagyon, — mert aztán már irányítottak is délre, az olasz frontra. És én, aki kibírtam a mínusz harminc fokos hideget az orosz fronton, itt, az egy-két fokos melegben leestem a lábamról. Olyan tüdőgyulladásom volt, hogy kíváncsi voltam, túlélem-e ... Itt az olasz fronton is cifra volt a helyzet. Húsz-huszonöt lépésre egyik állás a másiktól. Eddigre már nagyon bomladozott a fegyelem. Nemcsak Ugrára tértek haza hadifoglyok ! Nálunk minden századnál volt néhány baloldali ember. Ezekkel mindig összedugtuk a fejünket, sokat tanácskoztunk. Emlékszem egy Dattner nevű szociáldemokrata munkásfiúra, Czellér Lajos nagyváradi vasesztergályosra — később a sógorom lett, az egy külön kalandos történet! —, egy már akkor erősen érdekelt az irodalom is —, de az újságok feleannyit sem írtak meg az igazságról, mint amennyit már mi tudtunk a hadifogoly ismerőseinktől. Amikor aztán híre jött az őszirózsás forradalomnak, nyomban oszladozni kezdett a hadseregünk. Emlékszem valamiféle kiáltványra, amivel Károly király fordult hozzánk : csak három napig tartsuk még a frontot, amíg ő megköti a békét! Tartja az isten! — mondták a katonák. Először a bosnyákok hagyták ott az egészet. Amikor megérkezett a muníció, én kaptam a parancsot, hogy rakassam el a sziklaüregekbe. Ugyanis a szakadékos hegyvidék szikláiban tároltuk a lőszert. Hát amint hordatni akarom, látom ám, hogy a bosnyákok fészkelték be magukat a sziklaüregekbe. Nem lett volna értelme a vitának; inkább lerakattam a muníciót a szerpentin szélére. A bosnyákok meg előbújtak, röhögtek és lerúgdalták mind a szakadékba. Végigjártam a frontot: mindenfelé ugyanilyen volt a hangulat. Hát akkor gyerünk haza, nincs itt már semmi keresnivalónk! Felkerekedtünk mi, magyarok is. Gyalogoltunk vagy 300 kilométert, mindent otthagytunk, csak a puskánkat hoztuk. Úgy hittűk, arra idehaza is nagy szükségünk lesz! Azt terveztük, hogy Pesten is megcsináljuk a proletárhatalmat. A kormányt leváltjuk, és munkás—paraszt kormányt teszünk a helyére. Aztán ki-ki megy haza a szülőföldjére, ott is rendet csinálni. Én.például úgy képzeltem, hogy Ugrán megszervezzük a nagyüzemi gazdálkodást, a Bölönyi József nagybirtokán. A nagy gyalogolásban elértük Villachot. Itt az olaszok egy halomba lerakatták velünk a puskát. Ez nagy katasztrófa volt! És nem-SZABÓ PÁL Felkerestük Szabó Pált: mondaná el 1917-es emlékeit a Budapest olvasóinak. Munkatársunk lejegyzése nyomán közöljük az író visszaemlékezését. Húszéves voltam, amikor — az 1915-ös tavaszi sorozáskor — bevonultattak Nagyváradra, a 37. Gyalogezredhez. Onnan Óbecsére vezényeltek, ahol a kiképzésünk vagy nyolc hétig tartott, utána irány: az orosz front. 1917 tavaszáig egyfolytában bevetésben voltunk, hol előre, hol hátra mentünk. Volhinia — Luck alatt állt sokáig a front. Engem, a kőművessegédet, hamarosan káplári rangra emeltek. Hát persze, sokat számított szorult helyzetekben a gyors reagálókészség, a határozottság. Meg főként az, kire hallgat a többi katona. Sokszor előfordult, hogy a magasrangú tisztek is ránk bízták a döntést, a katonák irányítását. 1917 tavaszán végre kaptam egy kis szabadságot, hazamehettem Biharugrára, a falumba. Közben, a német frontáttörés után, sok magyar hadifogoly is hazakerült. Rengeteget meséltek az oroszországi helyzetről, alig hittük. Engem az unokatestvérem, Faragó nevű erdélyi asztalosmesterre, és persze, még voltunk többen. Lapokat is járattunk a frontra — nekem A Hét járt, mivel 535