Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Hajnóczi Gyula, Szilágyi Lajos, Vida Zoltán, Gaál Jenő írásai

AZ ÉLET KÖVETELI... Hozzászólás a „Társtalanság, házasságközvetítés, erkölcs" című cikkhez Örömmel olvastam az 1967 májusi számban Lőcsei Pál Társtalanság, házasságközvetítés, erkölcs című cikkét, bár örömömbe némi üröm is vegyült. A téma sokkal-sokkal komorabb és drámaibb, mintsem a még enyhe iróniát is megengedné. Fájó szívvel gondoltam vissza annak a „csak" hét és fél évnek a történetére, amely számomra ennek a gondolatnak a jegyében telt el. Engedjék meg, hogy visszafelé pergethessem az éveket, és időrendi sorrendben leírjam mindazt, amit az ügy érdekében csöndben, de annál nagyobb szívóssággal tettem, és tettek mindazok, akik a magányosok súlyos problémájával igaz szívből foglalkoztak. 1959. november 29-én a Magyar Nemzet családi oldalán megjelent egy cikk „A magányos nő szórakozása" címmel. A cikket vitaindítónak szánta Köves Rózsa, akit köszönet illet azért, hogy végre hangot adott a sajtó nyilvánosságán keresztül e komoly problémának. A vita óriássá nőtt, kevés volt már a hely a válaszok, vélemények, kérések és javaslatok közlésére. Személyemet az a kitüntetés érte, hogy ellenérveimet és javaslatomat elsőnek közölte a lap. Több mint egy hónapon át folyt a véleménycsere, melynek egyöntetű eredménye az volt, hogy mindenki intézkedést várt, mert „ha ma tennék meg, akkor is késő lenne". Hogy mi volt a vita tárgya? Egyszerűen az, hogy a magányos, egyedülálló nőnek alkotmányunk biztosította ugyan a jogot a munkához — de ha egy dolgozó nő el akar menni valahová, nyilvános helyre, egyedül, akkor a férfiak könnyű prédának nézik és nemegyszer kiteszi magát mindenféle inzultusnak, sőt, még rendőrségi igazoltatásnak is. Ha a munkában lehet a nő egyenjogú, miért nem lehet az az élet más területén is, mint pl. a szórakozásban? A munkahelyére elmehet egyedül, ott módjában áll akár erkölcsösnek, akár „erkölcstelennek" lenni; miért akadályozzák abban, hogy máshol is megismerhesse élettársát, partnerét, leendő férjét, gyermekeinek apját? Miért nincs neki is módja és joga a szabad kiválasztáshoz, éppúgy, mint férfi dolgozótársainak? Persze, nyíltan nem vitatja senki, hogy mindehhez minden nőnek joga van, csak . .. mégis... Le kell végre számolnunk az előítéletekkel ! És nem csak a magányos nők életéről van szó. A magányos férfiakéról is, akik a „legénylakást" szívesen átalakítanák „otthon"-ná, amit csak egy nő tudna igazán azzá tenni. De hol van erre mód és lehetőség? Az eszpresszókban, az utcán, a munkahelyen, vonaton, kiránduláson, vagy házassági apróhirdetésben ismerje meg a nőt, élete leendő párját, gyermekeinek anyját ? Hogyan lehet mindezt áthidalni? Közben rohan az idő, a holnap már tegnapelőtté vált, de a probléma fennáll mind a két nem számára. Ezek után személyes tárgyalásokat folytattam a szerkesztőséggel, és felajánlottam szervezői munkámat. Ennek eredményeképpen — az egész kérdéskomplexumot megtárgyalván a Hazafias Népfronttal is — a Magyar Nemzet i960, április 4-i számában megjelenhetett a felhívásom a Magányosok ismerkedési estjére, ahol is szó lesz a Magányosok Klubjáról. (A közleményt átvette a Ludas Matyi is — nem tudom, használt-e ezzel az ügynek? -: i960, április 14-i számában megjelent Kaján Tibor rajzos karikatúrája a következő cím alatt: „Megalakult a Magányosok Klubja".) Az Ismerkedési Estre meghívtam a Rádiót (Szatmáry Ilona), a tv-t, melyek örömmel üdvözölték a témát. Sajnos, az utolsó pillanatban le kellett mindent állítani, mert a Budapesti Nőtanács vezetője, Ortutay Zsuzsa ellenezte a dolgot. A gondolat mégis tovább élt... Egy évvel később, 1961 márciusában a Rádió (Varga István) az Esti krónikában említést tett arról, hogy az Április 4 Gépgyárban megalakult a Magányos Nők Klubja. Foglalkozott a kezdeményezéssel a gyár lapja is; megírta, hogy 100 taggal indult a klub. Személyes tárgyalásokat folytattam a cikk írójával és a klub vezetőivel. Kiderült, hogy a 100 tagból 80 elég hamar lemorzsolódott. Tulajdonképpen természetes — hiszen egyik nem sem oldhatja meg problémáit a másik nem nélkül. A klub rövidesen beszüntette működését. 1961 nyarán a Budapesti Nőtanács revideálta korábbi állásfoglalását. Felkérésére megszerkesztettem az eljövendő klub alapszabályzatát is. Sajnos, a kivitelezésre megint nem kerülhetett sor . . . 1961 őszén Kertész Magda a Nők Lapja októberi és novemberi számaiban újra foglalkozott a témával. Felvetette az Ismerkedési problémákat, ennek lehetőségeit, a — gyakran inkább idegenkedést keltő — házassági apróhirdetés szükségszerűségét; a cikksorozat végén pedig zárószóként, egy ankéton vitattuk meg az egész kérdéskomplexumot. Ott beszámoltam az akkor már két év óta tartó huzavonáról, az általam is tapasztalt értetlenségről. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a probléma nemcsak magyar, hanem nemzetközi is. Megint arra várunk, hogy mások megtalálják a megoldást — és majd azt importáljuk? Jóslatom bevált. Mi megint nem tettünk semmit; helyettünk cseh barátaink létrehozták a Seznamkát. Ennek működéséről írt 1964. március 16-án az Esti Hírlapban Nyárádi Éva Budapesten miért ne? című cikkében — és ajánlja, hogy nálunk is létre kellene hozni egy ilyen intézményt. Végre a sok ellenkezés dacára valóban megalakult a klub — de a hiányos propaganda miatt szinte a születésében meghalt. Ti. az előbb említett ankétot követően a Nők Lapja levelezési oldalán az Okos Katában a sorok között elbújtatva jelent meg a felhívás és a tudósítás, hogy a Klub megalakult. A körülmények miatt tehát már eleve halálra volt ítélve. Mégis, rövid működése alatt is, kötődött egy-két házasság. Mind ezpedig volt 1962 január—februárban — jóval a Seznamka megszületése előtt. 1962-ben egy hasonló célú klub, az Egyedülállóak Klubja már a 13. világkongresszusát ülte az NSZK-ban. Egyébként minden évben más-más országban ülnek össze „világkongresszusuk"-ra. Tagjai azonban csak a jogilag hajadonok és fiuk lehetnek; özvegyek és elváltak ettől a lehetőségtől megfosztattak. 1963-ban ismét a Rádió (Sipos Tamás) foglalkozott a magányosok problémáival. Főleg francia példákon át világított rá arra a lelkileg súlyos összetörtségre, melynek nemegyszer az öngyilkosság vetett véget. Felvettem a kapcsolatot Sipos Tamással is, és előkészítettük magnóra az „anyagot", melyet a Rádió műsorra fog tűzni. (A szervezés precizitásához még az is hozzátartozott, hogy saját költségemen két hónapon át béreltem erre a célra egy postafiókot, ahová mind a pesti, mind a vidéki jelentkezők levelei befuthatnak. A postafiók jelzése benne volt a szövegben . . .) Sajnos, a magnótekercs mégsem került leforgatásra, mert valaki emlékezett rá a Rádiónál, hogy korábban ezt a témát le kellett venni a napirendről. Ezzel újra sírbafektettük az ügyet. Kétségtelen tény, hogy a hároméves budapesti mozgalomnak, melyet 1963-ban nálunk már mindenki elparentált, az 1963—64-ben megalakult prágai Seznamka és az arról adott tudósítások újabb lökést adtak. Ekkor jelentkezett a Tempo KSZ, mely a prágai gyakorlathoz hasonlóan kívánta nálunk is megoldani a problémát; 1964-ben a Fővárosi Tanács azonban elutasította a javaslatot. Ez tehát a „rövid történelmi visszatekintés". Az azóta született és különböző sajtóorgánumokban megjelent cikkek bizonyítják, hogy a téma mégis él és szükségszerűségét maga az élet igazolja — annak ellenére, hogy hivatalos fórumaink a Lőcsei Pál cikkében is részletezett ellenérveikkel az intézményes házasságközvetítést nem óhajtják engedélyezni. A felmerült ellenérveket Lőcsei Pál eléggé részletesen kifejtette — és helyesen meg is válaszolta. Engedjék meg, hogy cikkét egy-két gondolattal kiegészíthessem. A cikk csak a Budapesten élő 320 000 magányos társtalanról ír, és nem szól az országban levő hasonlókról, akiknek a száma az 1960-as népszámlálási statisztika szerint körülbelül 850 000. Lehet, hogy ez a szám bizonyos finomítást követel korosztályokat és nemeket ületően, de megmutatja, hogy az ország lakosságának tekintélyes része van ebben a helyzetben. Ez a szám mindenki számára figyelmeztető, akinek a probléma megoldása hivatali kötelessége is. Az 1960—62 közötti időszakban nemegyszer kaptam azt a választ, hogy „magányos ember nincs a népi demokráciában", itt mindenki megtalálhatja a neki megfelelő társaságot. Amint említettem, e probléma nemcsak budapesti, nemcsak magyar, nemcsak 30