Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Hajnóczi Gyula, Szilágyi Lajos, Vida Zoltán, Gaál Jenő írásai

és a HÉV vonalát lábakra állítva átíveltette a rommező felett, a HÉV aquincumi állomását az ókori város területén kívül helyezte el, egyedüli értelmes helyére, a Záhony utca torkolatához, és még a vasútvonal töltése helyett is hidat javasolt, hogy az amphitheatrum „száműzöttsége" megszűnjék. A távlati tervet a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottsága, a Magyar Építőművészek Szövetségének Műemléki Bizottsága ismerte és megvitatta (a Műemlékvédelem 1962. 4. száma le is közölte), és az Építésügyi Minisztériumban Perczel Károly úgy véleményezte, hogy minden szerv, amelyik a jövőben e területtel foglalkozni fog, a távlati tervben foglaltakat gondosan tanulmányozza, gondolatait értékesítse. A BUVÁTI Műemléki Szakosztálya, a távlati tervet alapulvéve, rögzítette ezek után az antik város műemléki helyzetét és a terület védettségi határait is tisztázta. Tehát meglehetősen széles szakmai réteg ismerte meg Aquincum ügyét, de valahogyan sokan „távlati"-nak gondolták a vele való ilyen értelmű foglalkozást, szó szerint olyannak, aminek pillanatnyilag édes-kevés az időszerűsége. Sokkal aktuálisabb volt azonban mindez, mint amilyennek látszott, és éppen azok nem tudtak, — nem akartak tudni ? — ezekről a megelőző műveletekről, akik valójában intézték a környék urbanisztikai sorsát. Idő közben ui. zajlani kezdett az élet Aquincum körül: a szomszédságba települt a házgyár, tervpályázatot írtak ki a békásmegyeri lakótelep rendezésére, camping létesült — a legjobban sikerült fővárosi ilyen nemű intézmény — a Római fürdőn, a 11. sz. gyorsforgalmi út nyomvonalát Békásmegyer— Aquincum között meghatározták, a jelenleg futó tervpályázat az ide telepítendő televízió, rádió létesítményeinek, sportközpont, úttörőtábor és lakótelep beépítési terveit kívánja beszerezni a végleges tervek elkészítéséhez, a BUVATI pedig az esztergomi vasútvonal és a Szentendrei út közötti terület — Aquincum jelenleg feltárás alatt álló nyugati oldalának — területfelhasználási lehetőségeit tanulmányozza. Mind olyan örvendetes jele fővárosunk fejlődő életének, hogy joggal reménykedhettünk: Aquincum sorsa nem marad bagatel, belső múzeumi ügy többé, hanem az előbbiekben leírt, jelentős városrendezési kérdések rangjára emelkedik, s mivel szorosan összefügg velük, a megoldás — vágy legalábbis: a megoldáshoz való hozzáállás — is egyenrangúan igényes lesz. Sajnos, nem így történt, több irányú koordinációs zavar miatt is, elsősorban azért, mert nem az illetékeseknek — a Budapesti Történeti Múzeum aquincumi osztályvezetőjének, és az Országos Műemléki Felügyelőség Tervezési Osztálya vezetőjének — a véleményét kérték ki a területet érintő egzisztenciális kérdésekben. Mint ismeretes: Aquincum helyreállítása nemcsak a kivitelezés, de a tervezés síkján is közvetlenül az Országos Műemléki Felügyelőséghez tartozik, mégis megtörténhetett, hogy olyan közlekedési tervek készültek a BUVÁTI-ban, amelyekről — a terület védettsége ellenére — az OMF mit sem tudott, s hivatalosan ma sem tud. A Szentendrei út és az esztergomi vasútvonal északi oldalán Ürömig tervezett új út találkozását megoldó forgalmi csomópont egyik alternatívája merész öleléssel átkarolja a polgárvárosi amphitheatrumot, ezzel a város egyik legérdekesebb épületét szigeteli el végleg eredeti építészeti összefüggéseitől. Valószínűleg ezekkel a tervezésekkel egy időben indult meg a n. sz. gyorsforgalmi út Aquincumot érintő szakaszának és a HÉV-állomás nyugati irányba való kibővítésének a tervezése is, az előbbihez — a forgalmi csomóponthoz — hasonló szellemben: ahelyett, hogy az ókori város területe a jelenlegi helyzethez viszonyítva valamelyest felszabadult volna, újabb csorbulást szenvedett, tovább zsúfolódott új műtárgyakkal. Nyilvánvaló, hogy ezek a tervek a minisztériumot megjárt Vladár-féle távlati tervet nem vették figyelembe, minden bizonnyal azért, mert szerkesztőik nem is ismerték. így minden megelőző munka semmissé és értelmetlenné lett, Aquincum körül az események abban a — szükségszerű? — mederben folytak tovább, amelyet a felszabadulás előtti intézkedések szabtak meg. nyílt azonban az év elején arra, hogy a különböző ágon futó intézkedések, tervezések végre észszerűen találkozzanak, és a különböző szakterületek együttesen jó megoldást érleljenek ki. Megindultak az előtanulmányok Aquincum környékének területfelhasználására vonatkozóan, az Aranyhegy és keled valamint déli lejtőinek területrendezésére pedig — a már említett — nyilvános tervpályázatot írtak ki. A Budapesti Történeti Múzeum e témával foglalkozó dolgozói kérték az illetékeseket, hogy Aquincumot tekintsék műemlékileg, urbanisztikaílag egységnek, a lehetőség szerint, de a válasz ez volt: most csak az esztergomi vasútvonal és a Szentendrei út találkozásának délnyugati negyedéről van szó — ez az antik város feltárás alatt levő része —a többivel nem foglalkozhatunk. A tervpályázati feltételeket fogalmazó szervek felé a kérés így hangzott: ne tekintsék adottságnak a tervezett „amphitheatrum-forgalmicsomópontot", hanem legyen a tervpályázat feladata nemcsak maga a csomópont megtervezése, hanem az egész antik város és környezetének a rendezése is. A válasz a tervpályázati kiírás egyetlen egy szépen hangzó mondata volt, gyakorlatilag semmi: Aquincumot nem vonták be a tervezési területbe. Igaz, hogy a pályázat elsődleges feladata a televízió igényeinek a kielégítése, de a pályázók kidolgozzák e mellett több kultúrintézmény elvi megoldását, sportközpontét, úttörőtáborét is, tehát Aquincum rendezésének a pályázatba való bevonása lehetséges lett volna, sőt emelte volna, súlyosabbá tette volna a befutó sokfajta ötlet értékét, azért mert figyelembe vett volna olyan összefüggéseket, amelyeket a mai városrendező nem hanyagolhat már el. Húsz éve tanuljuk immár a dialektikát, mégsem tudjuk elég jól, pedig a helyes összefüggések felismerése nélkül a múlt tévedéseit nem orvosolhatjuk. így tévelyeg Aquincum polgárváros ügye a különböző régészeti, műemlékvédelmi és városrendezési elképzelések és tervek útvesztőiben, s valahogy mindig a rövidebbet húzza szerencsétlen felnégyeltsége miatt. Pedig „belülről" szemlélve mind gazdagabb lesz: a múzeum előtti városrész javát az OMF már helyreállította, és munkáját ez évben is folytatja, hogy a romkert minél többet „mutasson" az UNESCO-kongresszus résztvevőinek, akik ősszel ide látogatnak; az Idegenforgalmi Hivatal ki fogja világíttatni az antik város maradványait, hogy az a szép nyári és őszi estéken is látogatható legyen; az ampliitheatrum rekonstrukciója is örvendetesen halad előre, és hamarosan akár egy antik dráma bemutatásának adhatja élménykeltő építészeti keretét. Aquincum eddig valahogyan a kisdiákok kirándulóhelye volt, most a nagyobbak is értékelni kezdik: a tavalyi diáktábor — amelynek résztvevői a baráti államok építészmérnök-hallgatói voltak — sikeres munkát végzett, mert megindította a város nyugati részének feltárását, a Főváros Tanácsa ez évben is biztosította a feltételeket a jól sikerült kezdeményezés folytatásához. Lehetséges, hogy a következő években a műegyetemisták nagyobb csoportja végzi termelési gyakorlatát a város területén folyó munkálatokban. A turisztikának, a népművelésnek, a KISZ-munkának, a kultúrpropagandának stb. szinte kimeríthetetlen lehetőségei rejlenek tehát itt, s nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ezeket az értékeinket — akár nemtörődömségből, akár „ésszerűségből" — a „rajongóknak" kijáró kézlegyintéssel és megmosolygással kísérve, veszni hagyjuk. Hz így kialakult helyzetnek természetesen van mélyebben rejlő oka is, maguknak a műemlékvédelmi szerveknek sajátos szemlélete az ókor maradványairól, a „föld felett három centiméterre kiálló" műemlékekről. A műemlékek megállapított értéksorrendiségében ennek a kornak a képviselői véleményem szerint nem kapják még mindig meg az őket megillető helyet, pedig a keletről, északról idevetődő vándor számára — és ebből van a legtöbb — a különleges turisztikai érdekességet a Mediterraneum műveltségének ide csapódott hullámai: a római és a török világ emlékei adják — az eklektika mellett, amely metropolissá emelte a provinciális Pest-Budát. Triviálisan kifejezve — és alapulvéve a műtárgyak szokásos becslés-rnódját: — egy gótikus mérműdarabka dollár-értéke kisebb, mint egy római kori korinthosi oszlopfőé, mivel a régiséggel szükségszerűen nő a műtárgy vagy műemlék bonyolult összetételű értéke, de mivel műemlékvédelmünk a purizmus emlőin, a középkori emlékek helyreállításának módszerein nevelkedett, ezért a gótikus mérműdarabkából előbb lesz nálunk helyreállított egész ablak, mint a római kori korinthosi kapitelböl újrafelállított oszlop koronája. Thorma Károly, a polgárvárosi amphitheatrum feltáró régésze, 1882-ben leintette gr. Khuen Antalt, a MMOB másodépítészét, aki tervet és költségvetést készített az épület egy részének rekonstrukciójára, és ezzel mintha egyszer és mindenkorra eldőlt volna a hazai antik épületemlékek sorsa: romként kell idő előtt elpusztulniok, sőt sokak véleménye szerint fel sem kell tárni a romokat, mert csak a baj és a gond nő meg velük. Pedig sehol a világon nem érvényesül olyanféle műemléki szabály, amely éppen az ókori emlékek élményeztető, didaktikus jellegű bemutatását tiltja, a többi korét már nem, csak nálunk, ahol — 85 esztendővel a Khuen féle ügy után — aggályoskodó bizottság ül össze pl. annak eldöntésére, 28