Budapest, 1967. (5. évfolyam)

8. szám augusztus - Dékány Kálmán: Piros körök (tárca)

Kondor Lajos rajza Dékány Kálmán Piros körök Csuromvíz volt a teste a fekete melegítőben, haja csapzottan hullt a homlokába, de szívósan rótta tovább a köröket a piros salakon. Egyszer-egyszer apróbb döccenések szögelltek a futás ritmusába s kis rángások szelték át az arcát. Bokája nyilallt. Eddig azt hitte, hogy csak izomláz. Egy hete nem gyakorolt az utazás miatt. Felköltözött a fővárosba. Mindegy volt, hova-merre. Árva volt, hontalan. Senkihez sem tartozott. Itt majd jobban kézbe veszik. Híres futó akart lenni. A tizedik körrel végzett, felügyelet mellett. Még öt volt hátra mai adagjából. Nem akarta abbahagyni. Húzta a lábát, sántikálva futott. Az edző rászólt: — Gyere csak ide, fiam. Odakocogott. — Mi lelte a lábad? A fiú fújtatott. — Nem tudom, Vadas bácsi. Talán valami kis rándulás. — Gyorsan hozzátette: Semmiség. Azért megy az. — Azt csak bízd rám. — Az edző lehajolt, szakszerűen megnyomkodta a fiú lábikráját, kitapogatta a sérült inat a bokáján. Fölegyenesedett. —Tessék azonnal felöltözni. Holnap nem jössz edzésre. A fiú fejébe vette, ha törik, ha szakad indul a versenyen. — Hátha elmúlik addig — mondta. — Azt teszed, amit mondok, megértetted? Vége a vidéki tempónak. Ki kell pihenned a húzódást. Ha szót fogadsz, talán még starthoz állhatsz vasárnap. Sok versenyed lesz még, kisöreg — veregette vállon a fiút. — Na, menj. Az öltözőben lezuhanyozott a fiú. Csorbafogú fésűjével elrendezte borzas haját. Kiállt a pálya szélére és figyelte a többieket. Egy vékony lány rontott be a sporttelepre, a haja repkedett. — Vadas bácsi, Vadas bácsi! Színésznő lettem, filmszínésznő. — Ejha! — Az edző füttyentett, a késést azonban nem hagyta szó nélkül. Már esteledett. — Ilyenkor kell jönni, gazella? — Nem engedtek — hadarta a lány. — Meg kellett várni az eredményhirdetést. Megnyertem. Megkaptam a filmszerepet. — Gratulálok. — Az edző megpaskolta a hamvas-piros arcot. Könnyűlábú, ruganyos, akár a gumilabda. Magasugrónak nevelte. A minap filmesek jártak a sporttelepen, Évit lencsevégre kapták és behívták próbafelvételre. — Hát itt hagysz? — Parányi féltékenység rendült az edző hangjában. — Színésznő leszel és nem magasugró? — Van eszemben! Az edző hümmögött. — Na jó. Holnap gyere ki időben. — Otthagyta a lányt. Á fiú kikerekedett szemmel nézte, nézte. Zöld kabátja volt a lánynak, szorosan átkötött övvel a derekán. Szinte összesodorta karcsú alakját. Hajából meleg illat szállt. Megszólította. — Sokan voltak! — Hajaj! Vagy hatszázan. — Izgult? — kérdezte a fiú most már bátrabban, hogy a lány válaszolt. Mágnessugarak tartották ott. A lány fölbiggyesztette az ajkát. — Nem én. Egy cseppet sem izgultam. Eljátszottam, amit mondtak. Miért izgultam volna? Nem igaz? A fiú helyeselte ezt a felfogást. Nagy gyönyörűséggel hallgatta a mesét a felvételről. Azt is elmondotta a lány, hogy egy idegen fiúval kellett volna csókolóznia, de azt kereken megtagadta. — És nem lett belőle baj? Nem csökkentek az esélyei? — Már miért csökkentek volna? Nem képzeli, hogy vadidegen fiúval kezdek el csókolózni! — Szóval el se kezdte? — Nem, ha tudni akarja! Senkivel. A fiú rákapta a szemét. — Senkivel? — Mit képzel maga rólam! Még csak tizennégy éves vagyok. — És mikor? — kuncogott a fiú. — Mikorra ütemezte be? A lány hidegen végigmérte. — Buta! — Hegyes tűfogai kivillantak. — Maga mindig ilyen butákat kérdez? — Sarkonfordult, eliramodott, a lába alig érintette a földet. A fiú utána vetette magát, a villamosmegállóban beérte. — Na, ne szaladjon el — toporgott a lány körül. — Nem mondtam komolyan. Elhiszi? — Mondhatom, buta viccei vannak! A villamos csörömpölve megindult. Errefelé már csak rozoga, szutykos villamosok járnak. A kültelki kövezet gidres-gödrös, ellepi a gyom, némely szakaszon döngölt agyagos föld szakítja meg. Hallgatva lépkedtek. A fiú nem emlékezett, hogy ki indult meg előbb: Évi, vagy ő? De még csak így magában járt rá nevére a szava, kimondani nem sikerült. Harapós kedvében van — gondolta. Milyen helyes kis tűfogai vannak! — Magát még sose láttam a pályán — szólalt meg a lány. Megrezzent, a kalandozó csendben váratlanul érte a hang. — Ma voltam először — mondta mohón. Az az érzés tartotta izgalomban, hogy egyik pillanatról a másikra megszökik mellőle. Szinte a semmiből bukkant fel, az olyan pedig el is tűnhet. Minden lehetséges. — Ó, a kezdőkkel mindig baj van. — Megint a hang riasztotta fel. Dühös volt magára, hogy ennyi ideig hallgatott. Kinek nézi őt? — Régen volt az már — mondta. — Kölyök koromban kezdtem, úttörő olimpiát is nyertem. Csak itt először vagyok. Vidékről jöttem, csak azért nem látott még a pályán. De leszek én még ifi válogatott is! — Mindenki ifi válogatott akar lenni. — Miért? Maga talán nem az akar lenni? A lány vállat vont. A mozdulata is helyes volt. — Az nem úgy megy. Nem akárhogyan. Azt majd Vadas bácsi mondja meg. TASNÁDI VARGA ÉVA A fiú vissza akart vágni, de csak anynyira, hogy ne nagyon sértse meg. — Éppenséggel nem valami kemény edző — mondta óvatosan. — Vidéken keményebbek vannak. — Na ne mondja, mert még el is hiszem. — De komolyan. —- Maga még nem ismeri Vadas bácsit. — Leküldött a pályáról egy kis rándulás miatt. A lány élesen felkacagott. — Most már értem! Na várjon, beszél még maga másképpen is, csak jöjjön rendbe. Hajaj! Majd szeretne még maga lejönni a pályáról. Szeretne. — Állok elébe. — Nem kell annyira felvágni. Mi a távja? — Négyszáz. — Nem mondom, az komoly táv. — A lány elgondolkozott, beletaposott egy gyom bokorba. Később újra szólt. — Szeret itt lenni? — Még nem tudom. Az sokmindentől függ. — Na mondjon egyet. — Hát, ahogy vesszük. — Afiú megvakarta az ádámcsutkáját, a lány várakozóan megállt. — Egyet csak tud? — csúfolódott. — Tudok többet is — mondotta a fiú csendes, kesernyés hangon. — De az nem fontos. Megszoktam már, hogy sehol sincs senkim. Az a fontos, hogy rendesen kézbe vegyenek a pályán. Nekem csak az. • — De — a lány oldalról ránézett és nem folytatta. Egyszerre elindult. Hátrapillantott, hogy jön-e már utána a fiú. — Itt lakunk ám a közelben — mondta neki, amikor mellé ért. — Gyalog szoktam kijönni a pályára. Egy megállóért nem érdemes kidobni a pénzt. — De előbb azt várta. Nem? A válasz megint egy hegyes vállrándítás. Buta — mondta a lány, de most csak magában. Megnyerem — hajtogatta magában a fiú a tenyerébe öklözve. Azért is megnyerem. Majd bemutatkozom én neki a versenyen! Képzeletében a salakpálya piros körei forogtak. Nagy lélegzetet vett s merészen a lány szemétől kérdezett. — Kijössz vasárnap? — Majd meglátom. — Egy pillanatig habozott a lány, aztán hozzátette: — Akarod, hogy kimenjek? A fiú torkában elakadt a szó, hát csak nagyot dobbantott s megiramodott a határ felé. Simán, nyújtott lábakkal futott, nem érezte már a rándulást. Futott, futott a pirosló, városszéli alkonyatban. SZOM BAT Virrasztó hársfák között, mint lepke oly fehéren feszül az óriás ernyő, széles árnyékát nézem. A völgyben lent a város. Augusztus legszebb éje ... s az ősz varázsol írást néhány vajszin levélre. Villódzva ring a bor most a zöld metszett pohárban, barátaimat nézem, szivemre fut az áram. Versről beszélünk, könyvről, utunk fele megtéve, hírnévre gondolunk és gondolunk a pénzre. S én gondolok a napra, mikor még kamasz voltam, írást láttam a fákon és jeleket a porban, és zsíroskenyér mellett szerettem a szerelmet. Az ember későn tudja, hogy életéből elmegy a perc, a perc a boldog s mint szálló madár szárnya, újabb köröket rajzol a változó világra. 21