Budapest, 1967. (5. évfolyam)
4. szám április - Lányi Sarolta: Verssorok városomról
rakozó hozzátartozók hosszú sora. Ott szorongtam én is, néha piciny gyermekemmel karomon. Vártam. „Vörös virág, piros reménység pirosló vágy s lelkemnek bíbor vére hullatja szirmát csendesen a börtönöd kövére ..." („Üzenetek" 1921) Mivel akkor itt a közel-jövő semmi jóval nem biztatott, férjem élt azzal a lehetőséggel, amit a politikai foglyok kicserélésének akciója nyújtott: számos fogolytársával együtt — csoportonként a Szovjetunióba szállították őket, ahová én is követtem. Nem volt könnyű „örökre" elhagyni hazánkat, szülőinket, s az akkor még alig ismert idegenbe költözni. Keserű fuvolám kiesik a számból, elmegyek meghalni ebből az országból. Szomorú személyem elszállítják innen, szívem adósságát fizesse az isten . . . . . . Ám hív a halálnál erösebb szeretet a szomorúságból az vált meg engemet. . . Keserű fuvolám kiesett a számból elmegyek szeretni ebből az országból. („Távolodó ének" 1922) Az idegen ország — második hazánk lett, kisgyermekünk ott nevelkedett. Hanem bizony sokszor ránktört a reménytelen és viszonzatlan honszerelem bánata. Hát még mikor szívfacsaró hírek jöttek otthonról, ahol még mindig szedte áldozatait a terror. Barrikád, börtön, kín, halál másnak távolból — szó talán csak, de nekem mind nyíl, mely talál. Minden jajszó értem üzen már szerelmes magyar szók hónából, minden fogoly, társul, engem vár . . . Ott, az idegenben, gyászoltuk sok elvtársunkat, akinek ... munkája bére: kínok, verés, vérfoltos ing. A bér ez volt. A díj: halál. — ... meggyilkolták Budapesten. (Ezerkilencszázharminckettő, július") De szép emlékeink is beleszövődtek álmainkba: a fiatalkori séták: „. . . séták a Szigeten, a Városliget kanyar-útjain, az Országház Dunára néző visszhangos folyosóján, a börtön-föld s a szabadég között..." („Hajdan" 1935) A „megszépítő messzeségben" az emlékezés az I9i9-es_ magyar proletárforradalomra a jövő reménységével, a viszontlátás reményével vigasztalt: ... győzedelmes nagy Októbernek gyermeke volt — ezt mondta Lenin. Szép pirosarcú, csupa reménység, kígyókat ölő erő, merészség . .. ... Legyűrték végül, sárba taposták s gyötörték, ölték, ki hű őre volt... alélt egészen, megbénult, dermedt, de lélegzik még a hatalmas Gyermek, aléltan is nő, gyarapszik egyre, már-már repeszti börtönfalát. .. („Húsz év múltán" 1939) Hanem idővel még ott, a megszeretett második hazában is olyan nem várt csapások értek minket, sokadmagunkkal együtt, hogy elviselésükhöz lassanként fogyott az erő, megrokkant az egészség. Az idegenben magárahagyott öregedő szív gyógyíthatatlan honvággyal tekint vissza életére: Vakációt adott a láz. Mehetek most ahova tetszik. Legjobb lesz haza, visszamenni, mert itt most nem hisznek nekem, szép kis hangom nincsen velem. Emlékszem: régi, furcsa szelíd citera-hangja volt, apámtól kapott kedves hangszer. Mindent ki tudtam mondani azon a hangon. Költő voltam, lány voltam, asszony és anya . . . Apám, anyám leánya voltam s a magyar irodalomé háborúk előtt Budapesten . . . Ami aztán jött, nem tudom már Fejem kihagy, mert fáj nagyon. Vakációt adott a láz. Egy furcsa, régi hangszeren lázbeteg tücsök citeráz. („Betegen" 1941) Ekkor már a második világháború rettenetében éltünk s dolgoztunk, én Moszkvában, leánykánk a maga munkahelyén, édesapja nagyon távol... a harctereken milliók pusztultak s pusztítottak — köztük magyar csapatok is, az ellenség táborában. Mit érezhetett ott egy magyar, akinek Lenin nyújtott menedéket, s a Szovjethatalom adott polgárjogot és munkát?! Nekem olyan munkakör jutott, ahol jóformán első kézből kaptunk híreket a harctéri és a hátországi helyzetről. Többnyire éjszaka jött az összefoglaló aznapi hadi jelentés. Micsoda vad álmok üldöztek ezután, ha egyáltalán elnyomott az álom! . . . Kemény e szív, s ha fáj is, nem feled... és megmutatja, mit kerüljön el: Jó bomba. Végzi, amit tenni kell szép városomban, vágyam nyughelyén, hol ifjan éltem, vágyam terhivel, mert fájt a lét, ott ahol nincs remény ... („Bombával üzenem" 1942) A fájdalom és a részvét hangja volt ez, elvtársi szó azokhoz, akik lélekben velünk voltak akkor is. De mikor híre jött, hogy 1944. december harmincadikán Budapest határában megölték a szovjet-parlamentereket, akiknek küldetése a fővárost kívánta megmenteni a pusztítástól — az a hír földig sújtott. (Igaz, hogy akkor ott, a részleteket nem ismerhettük még.) Korbácsos kínnal mardos a bánat: szégyenlenem kell önnönhazámat .. . .. Megáll az ész itt, szó nincsen erre. Jaj, merre törjön lelkem keserve ? Küldjem a szómat békekövetnek ? Fehér zászlóval? ott rálövetnek. Békét vivőknek szent vére freccsen fehér zászlóra Vad-budapesten. („Magyarnak lenni 1944. december 30-án") Budapest felszabadulásának nagy élményét nem itthon értem meg. . .. Jaj, bizony nem hallottam — győzelmünk harsonáját, országunk szép szivének első, új vérrel frissült jó, boldog dobbanását. Én nem voltam jelen . . . („Csendes köszöntő" 1954) Még később, egy más évforduló alkalmából írtam: Húsz esztendővel ezelőtt s gyermekkorom óta legelőször hallgattam könnyes-boldogan a Himnuszunkat. Szülőhazámtól távol barátivá lett nagy ország rádiójából köszöntöt: minket ez a szent dal, mikor Pest szabad lett... („A jelenről" 1965) Hanem mikor végre 1946 tavaszán viszontláthattam, az én sokat szenvedett drága Budapestem, összképe — nyilván főként az infláció következtében — valami riasztó, parttalan zsibvásár benyomását tette rám. Holott már nem ellenség rombolta, de baráti nép segítsége enyhített a nélkülözésein, támogatta a helyreállításban, a sebek orvoslásában. Énbelőlem mégis indulatos szavakat váltott ki, amit akkor láttam és hallottam itt: .. . kis ország zsibongó nagy feje, de fájsz, ürességben kongó szókat kiabálsz. Számok vak bolondja, rossznak menhelye pénznek szemétdombja, hol dús, ki henye; dolgosok barátja, de magad szegény, szemed meg se látja, honnan int remény. Pedig lásd, dereng itt már a komor ég, házaid körül is fogy a nyomorék. Csak hidegtől, éhtől dühös népedet ne derítené föl egy kis napmeleg ? . . . Amivé lett, amivé fejlődött azóta a mi szép kis honunk — ki ne tudná, mekkora része voltésvan ebben a „kis ország nagy fejének", Budapest épül és szépül évről évre, sőt napról napra. Nem a külföldről jött turisták dicséretén hízik az én „lokálpatriotizmusom", hanem a magam részvétén, figyelmén, meghatott örömén. Nekem a legszebben szomorú kert a Farkasréti temető; a legkedvesebb városkép Budapest szépsége; a legbüszkébb folyam a Duna ... Magasból nézek rád, a hídperemről terád, örök víz, nagyságos Dunám. A Hont jelented, megtalált hazámat. . . . . . egy messzi drága ország délszakán sötéten kéklő tenger sósvize a cseppejeidtől lett édes nekem. A Tenger édes. Te — gyászf ekete, hisz annyi vér s könny hullt itthon beléd . .. Tengersírodban is szerettelek, mert hittel tudtam: feltámadsz te még! Oly szép vagy most, reménnyel oly tele te jég alól merészen lázadó, te fájdalmat feloldó hű folyam . . . . . . Ha nézlek érzem, nem vagyok magam („Dunanéző" 1954) Nem vagyunk magunk. Szeress te is minket, kedvesünk, Budapest. 6
