Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Kőszegi Margit — Berti Béla:Kelenföld

Dr. Kőszegi Margit Dr. Berti Béla KELENFÖLD EQY VÁROSRÉSZ MVLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE Kelenföld a főváros XI. kerületének egyik része. Albertfalva, illetve Kelenvölgytől északra — a vasúti töltés és a Gellérthegy déli lejtője zárja körül; kelet felől a Fehérvári út választja el a lágymányosi városrésztől. Neve a Dunántúlról érkezőknek a főváros kapuját jelenti, a budapestiek legtöbbjének pedig a Csóka utca menti villamoskocsiszínt és az egyik legnagyobb tejipari vállalatot, esetleg a régi Sósfürdő fái között épült Tétényi úti kórházat. A vasútvonalon erre érkezőt még a múlt évben is külvárosias kép fogadta. Ma a Kelenföldi pályaudvart elhagyva az Összekötő vasúti híd felé robogó vonat ablakából jobbra kitekintő szemlélődök, új városrész születésének, helyesebben: egy viszonylag fiatal városrész újjászületésének lehetnek itt most tanúi. Az építődaruk az első házgyári termékeket emelik helyükre. Négy tízszintes, hatlépcsőházas épületbe már be is költöztek. Önként felvetődik a kérdés, hogy ezen a területen a városközponthoz közel és azzal jó összeköttetésben — miért került későbben sor az intenzívebb beépítésre, mint az ugyanilyen távolságra levő más városrészeken ? Ennek az okát a terület természeti viszonyaiban, elsősorban talaj-, talajvíz-adottságaiban kell keresnünk. A terület a délbudai lapály része, amelyet — geológiai térképek tanúsága szerint — a Gellérthegy alatt szerteágazó Duna egyik mellékága öntözött. Ez az egykori Dunaág — ami a mai Gellért tértől ív-alakban folyt és a mai Albertfalva határában ömlött ismét a Dunába — nagy szerepet játszott a terület talaj és talajvíz viszonyainak a kialakításában. A mellékágak visszahúzódása után a szél és a budai hegyekről lefolyó patakok hordaléka töltötte fel a területet. Az alapréteget a vízelzáró kiscelli agyag alkotja és a mélyebb fekvésű lefolyástalan területeken a stagnáló vízoldó működése következtében nemcsak a főváros, de hazánk egyik legnagyobb szulfát tartalmú talajvizes vidéke alakult ki. A keserűvizes területeken történő építkezések alapozási módja a legutóbbi időkig sem volt tisztázott. Ez a bizonytalanság magyarázza a terület viszonylagos beépítetlenségét. Amikor a XVIII. sz. első éveiben a Duna bal partján Pest — királyi városi szabadalmakat nyerve — gyors virágzásnak indult és területe szűknek bizonyult, a Duna jobb partjára is átterjedt. A Gellérthegy előtti lapályon alapított helység Űj- vagy Kis-Pest nevet kapta, míg a bal parton álló város neve Ó- vagy Nagy-Pest lett. A terület beépítése azonban nagyon lassan indult meg. Még a múlt század elején készült térképeken is azt látjuk, hogy a területet rétek és szántók foglalták el. A mai Tétényi, Leiningen és Thán Károly utcák helyén dűlőutak húzódtak. (E dűlőutak helyét ma nemcsak az említett utcák, hanem néhány helyen tömb- és telekhatárok is őrzik.) A Fehérvári út ekkor még szintén dűlőút jellegű és jelenlegi vonalától keletebbre, kanyargósan vonult. A déli irányú — a főváros központjába bevezető — főútvonal a Budafoki út volt. A század második negyedében a Fehérvári út mai vonalán megépül a szabályos, egyenes irányú árvízvédelmi töltés, ami egyúttal a főútvonal szerepét is átveszi. A Fehérvári úttól nyugatra eső területnek különös gazdasági jelentőséget adott az, hogy a világhírű keserűvízforrások zöme itt helyezkedett el. A közelben feltárt ún. Örsödi-Örmezői keserűvíz vidék keleti nyúlványára települt 1853-ban az Erzsébet sósfűrdő, mint kezdetleges ivó- és fürdőintézet. A keserű vizeket ásott kutakból nyerték; az Erzsébet sósfürdőnek 22 kútja volt. A vizek összetételét számos Európa-hírű vegyész vizsgálta. A magyar Balló Mátyás állapította meg, hogy az itt előforduló keserűvizek töménysége az év különböző időszakában más és más. A szárazabb időjárás olyan koncentrációt eredményezett, hogy a víz ihatatlanná vált. A hetvenes években, az egyesítés után — amikor a főváros valóban az ország központjává fejlődik — megindul az út- és vasútfejlesztés. A „déli vaspályához" való csatlakozást ezen a területen át oldják meg. Megépült az „Új Buda" állomás; ebből alakult ki később a Kelenföldi pályaudvar. Az 1900-as évek elején a talajvizek szintjének süllyesztésére és a felszíni vizek elvezetésére megfelelő árokhálózatot építettek. A Fehérvári út alatt átereszeken vezették el a csapadékvizeket a Dunába. A Tétényi út és környéke így vált alkalmassá szőlő- és gyümölcstermesztésre. 1877-ben megépült a déli Összekötő vasúti híd. Az ezredéves kiállításra — 1896-ra — elkészült a Ferencz József-híd (a mai Szabadsághíd). Kelenföldet a híd megépítése tette tulajdonképpen a főváros szerves részévé; közvetlen összeköttetést teremtett a pesti oldallal és a városközponttal. Elősegítette azt az ún. „Átlós út" — a mai Bartók Béla út — megnyitása is, majd a villamosvasút kiépítése. Ebben az időben került sor a terület alapközmű-hálózatba való bekapcsolására is. Mindezek ellenére többszintes bérházakat csak az „Átlós út" belső — lágymányosi — szakaszán építenek. A jelentősebb ipartelepek a Duna közelében, a Budafoki és Fehérvári utak mellett foglalnak helyet. A kelenföldi területrész gyéren beépített kertes családiházas övezet maradt. Nagyobb szabású építkezésre csak a két világháború közötti időben kerül sor: a meglevő épületállomány fele ekkor épült. Az Etele úttól délre előkertes, egyemeletes, és kisparcellás családi házak, helyenként ikerházak épültek. A terület északi részén, a mai Bartók Béla út külső szakaszának déli oldalán vegyes — többszintes és földszintes — lakó-és ipari beépítés történt. A Bartók Béla úttól északra, a vasúttal bezárt háromszögbe elsősorban ipari üzemek települtek. A terület középső, mélyfekvésű része — a má^ említett okok miatt — viszonylag beépítetlen maradt. Az 1937-ben forgalomba helyezett Boráros téri hídhoz (mai Petőfi-híd) kapcsolódva a mai Bartók Béla út és Andor utca közötti területre nagyszabású városrendezési tervek készültek. E szerint a Kelenföldi pályaudvarról egyenes sugárút— nyomvonala részben követhető a mai Irinyi József úton — vezetett volna a hídon át a Boráros térre, bekapcsolva a területet a fővárosi nagykörút-rendszerbe. A második világháború megakadályozta a terv megvalósulását. Közvetlenül a felszabadulást követő években csak a háborús károk helyreállítására, a romos lakások lakhatóvá tételére kerülhetett sor. Az 1948—1960-as években kezdődtek meg a fővárosi lakótelep-építkezések. A Lágymányoson 1957—1964 között indult meg a nagyobb volumenű lakásépítkezés. A szomszédos Kelenföld, mint lakótelepépítésre alkalmas terület, szintén szóba került már a második ötéves tervidőszakban. Indokolttá tette volna ezt a városközponthoz való közelsége, a közvetlen szomszédságában levő, vagy tömegközlekedési eszközökkel jól megközelíthető ipartelepek munkásainak lakáshoz juttatása — tehát a munkahely-lakóhely jó kapcsolata —, viszonylag kisebb mértékű beépítettsége, a csekély szanálási szükséglet és egészséges környezete. Akkor azonban még nem állt rendelkezésre olyan megnyugtató talaj-A Bartók Béla út közelében, a Fraknói út — Ercsi út — Irinyi József utca és a Parádi út által határolt több hektárnyi vízelöntéses telektömbök 1957. III. hó 14-én. A vízállás mélysége helyenként az 1,00 m-t is meghaladta. Az időszakos jellegű tó szulfáttartalma a vizsgálat idejében 814 mg/l. 50., volt