Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Lányi Sarolta: Verssorok városomról

Lányi Sarolta Vers-sorok városomról MTI foto — Zinner Erzsébet felvétele Felnőtt koromban lettem budapesti. Több vidéki várost hagytam magam mögött, egyiknek sem lettem gyermeke. Vagy — kicsit talán — mindegyiké. Ám legkevésbé születésem helyéhez tapadtam, mert csecsemőkoromban hagytam ott; elképzelhető, hogy e hűtlenségemért mennyire furdalhatott a lelkiismeret - a pólyában. Hatéves lehettem, amikor édesapám felhozott Pestre, hogy megismerjem hazám fővárosát. Ez a pár napos környezettanulmány egyetlen emléket hagyott bennem mindörökre: a Földalattin utazás csodáját, mert alagútjának fala véges-végig gyémánttal s egyéb drágakövekkel volt kirakva. Ezt a szivárványos ragyogást azóta is búsan hiányolom, nehezen törődöm bele gyerekkori dús fantáziám elszegényedésébe. Mégis itt, Budapesten lettem az, amivé lenni próbáltam. Már első itt írott verseim eljegyeztek a pesti hangulattal. A Múzeumi Könyvtárból hazafelé ballagtomban fakadt fiatal kedvemből: ... Oly szép az utca! Véletlenül boldog vagyok nagyon. A téli nap aranyával befutja arcom, hajam. Szemembe tűz — hagyom A téli napnak táguljon szemem ki, csiklandozzon a vidám hideg, ne fájjon énnekem ma semmi, senki, és én se fájjak senkinek. Aznap estére jegyem volt a Vigadó oldalfolyosóján megbújó zsöllyesoron. ... De jött az est. Az esti koncert! . . . Sötétben ültem és szívem vadul vert, mert tudtam: jön felém a drága kín. És elindul az est zenéje. ím, jön énfelém és rámzúdul a hang ser eg. A hangszerek félelmetes sikoltozó csodák, borzasztanak. Mozdulni sem merek. Sivító kín fut tagjaimon át, mert ezüsthangjai a fuvoláknak ezüstszuronyok. Véresre szurkálnak a bánatok dobolnak szívemen és hegedűhúr minden idegem. E fájó, síró hangszeren vad nótába kap hirtelen a vak zenész: a szerelem. („November" 1910) Hogy déltől estig miként zuhant ily tragikus lelkiállapotba a vers írója rejtély. E fiatalos kedélyhullámzásban, valljuk be — a kor divatja is szerepet játszott. Nyilván akkor is voltak irodalmi kórokozói az ifjú szívhangok aritmiájának. Hasonló bűvkörben nyargaltam a „Gellérthegyi boszorkány" nevével, búsongtam „Egy budai fasorban" vagy búcsúzkodtam a világtól „A Margitszigeten", s még sok más, szintén Budapesthez kötött emléket idéző vers címét tehetném idézőjelbe. Fővárosi tanítónő lettem, de jó messze, az akkor még külterületnek számító környéken. A Városliget téli szépsége, vagy tavaszi pompája éppúgy boldoggá tett, mint az, hogy örökösen búbánatos, nosztalgiás verseim sorra megjelentek a Nyugatban. Akkor váltottam csak hangot, mikor a külvárosi nyomorkaszárnyák többnyire gondozatlan, sőt ínséges gyereknépe között találkoztam az élet komolyabb problémáival. Nagy, lomha házak, titkos kiskapuk, gyér lámpafényben csillogó sötét sár — este van, sötét már — részeg szavak síjolnak surranóan. Csoportba gyűl sok marcona munkás, borús orcáikon bérmunka korma — mintha főne, forrna valami vész a homlokuk mögött. . . („Este a külvárosban" 1912) Az iskola falai közt búsultam néha, de vidultam is: Reggelenkint, rút időkben nagy kabátban, bús cipőkben Angyalföldre ballagok. Arnyában sok szürke gyárnak vad zsivajban zsongva várnak szegény rossz kis angyalok. .. . Ordítanak, verekszenek és tüzes, vad gyerekszemek nyilacskái röpködnek. Ugy érzem: e kis parittyák néha mégis felszakítják kárpitját a rossz ködnek. Gyermekszemük olyan édes! S jaj, e sok száj olyan éhes, mind evésről andalog, de hiába! Rossz az élet, nektek nem terít ebédet angyalföldi angyalok! („Köd" - 1912) És a „nagyváros fényei" — vajon nem csupán az elbújtatott nyomor sötétségét álcázták-e ? Milyen jó is visszanézni, vissza Pestre szép Budáról csöndes este, mikor messze minden ablakszem kitárul... ... Messziről mily szép az élet, mennyi minden jót üzen boldoglángú fényszemekkel! Milyen jó, hogy nem hiszem („Nem menni, nem hinni" 1914) Ez már egy végzetes esztendő, az első világháború kitörésének éve. Azon a tavaszon találkoztam az igazi szerelemmel. Itt, Pesten. Budán. Lehetnék-e hűtlen szerelmem Városához ! ? .. . De a szép tavaszra keserves ősz következett: Ó, boldog mind, ki elmehet, hol hetykén halni is lehet, elmúlni a világból. Elmúlni s meg nem élni, hogy kedvesünk megölték, elmúlni s kábán meg nem érni világunk rombadőltét, inkább feküdni halva, hol fül már meg nem hallja, mint sir az elgyötört nép . . . („Szegénylegények" 1914. szeptember) Én nem éljeneztem az éljenzőkkel, nem tűztem virágot dacból közkatonaként bevonult szerelmesem sapkájához. Dacoltam én is a háborúval. Szeretteimért külön is remegve róttam gyenge tollammal milliók vádiratát a hatalmasok ellen. . . . millió kitárt kar, szörnyű néma vádló, ölelned nincs kit, — ölnöd kellene, rázd meg magad, karoknak erdeje! Légy átokerdő, gyilkos rengeteg, sírokon sarjadt könyörtelen Élet, bosszúba robbant vad viharodban minden hataimak megreszkessenek. Milliók karja — légy az ítélet! („ítélet" 1914. december) Négy súlyos esztendő múltán, az őszirózsás forradalom válságai után, 1919 felpezsdítő, felejthetetlen tavaszát s nyarát hamar követték az ellenforradalom rémségei. A horthysta terror züllött, véres-szennyes éjszakája borult az országra és fővárosára. Még a börtönök sem adtak életbiztonságot, ott csak a szenvedés volt biztos; bánat, rettegés emésztette a bebörtönzött kommunisták hozzátartozóit. Jöhet a tavasz is ifjúi rügyekkel, termő fakadással s a fecskék s a langy szél, — ez nem a mi tavaszunk. Merev kő marad a szívünk . . . ... Itt állunk a tavasz útjában, itt állunk daccal, zordan, szoboran, körül se ölelhet kerítő karja s el se söpörhet. .. Sorsunk, e komor néma nagy árnyék, vénítse ősszé a föld tavaszát, naptalan legyen, miként a börtön jeges magánya. („A tavasz útjában" 1920) A mi drága városunk látképéhez tartozott, akkoriban a börtönkapuknál tömegesen vá-5