Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Mesterházi Lajos: Levél a Várból

MESTERHÁZI LAJOS Tessék hozzászólni i ! Félve szólok, pedig talán nem is olyan utópisztikus a javaslatom. Megjelent pár hónappal ezelőtt Fórum-rovatunkban Gergely Mihály írása: „Modern galériát Budapestnek!" Gondját osztom, javaslatával egyetértek, s talán részben — ami a modern plasztikát illeti —segíthetek egy ötlettel. Jártam néhány műteremben, tudom, mi minden szép van szobrászok és iparművészek otthonában, amit csak úgy a maguk örömére csináltak, és amit szívesen megmutatnának a nagyközönségnek. (Hozzátehetném, nemcsak modern szobrászati és iparművészeti alkotásokkal vagyunk így; hányszor előfordul, hogy egy régi köztéri alkotás vagy értékes síremlék valamiképpen útjába kerül a városrendezésnek, vagy hogy egy ásatási leletnek nem találnak megfelelő helyet, s így ez is, az is egyelőre raktárba kerül.) Lassacskán kibontakozik már legértékesebb műemléki negyedünknek, a Várnak képe. Jövőre elkészül az utolsó helyreállítás, J97o-ig beépülnek a foghíjak, és elmondhatjuk, valami páratlant adtunk nemcsak sajátmagunknak, de egész Európának. A Vár nemcsak a legnagyobb, máig lakott erődvárosa a kontinensnek, de a rekonstrukció szerencsés alakulásával olyan együttes, amely a magyar és az európai építészet hét évszázadának és a kultúrtörténet évezredeinek adja áttekintését. Tudjuk, hogy vannak sokkal szebb műemlékvárosok Európa-szerte, mégis, együttesében, a budai Vár — unikum. Nem véletlen, hogy mindenki, aki Magyarországra jön, az átutazó vendég, aki csak egy napot tölt Budapesten, az is fellátogat ide; nem véletlen, hogy minden vasárnap zsúfoltak az utcák és terek, autókkal, kirándulóautóbuszokkal, vidéki látogató-csoportokkal, iskolásokkal, s magukkal a pestiekkel is; hiszen kedves sétahelyük lett újra ez a gazdag szabadtéri múzeum, mely annyira kedves, anynyira hozzánk hasonló, annyira történelmünket, sorsunkat, életünket jelenti nekünk. (Bár lenne a levegője is sétatérhez illően kevésbé füstös, kormos!) És a látogatók ma már nemcsak az utcákat járják. Úgy látom, rájöttek, hogy a Vár igazi szépsége az udvarokban rejlik. Mármost az udvarokról szólván: jellemző kicsit egész műemlékvédelmünkre, hogy erősen építész-szemléletű. Ami nem baj, csak talán nem elegendő. Föltárnak minden tenyérnyi freskódarabot, minden kicsi faragott követ; azután átadják az udvart a kertészetnek, de fát ültetni alig engednek, még a virággruppokkal is vigyáznak; kövezés, némi kis gyep, hogy az építészeti látványt semmi se zavarja. Így aztán egyik-másik várbeli udvar szinte kiált valami „esemény" után; maga az építészeti élmény kívánna a teljesség végett egy hangsúlyozó és értelmező ellenpontot: ezekből a belső terekből úgy hiányzik egy szobor, egy mozaik, vagy kerámia-kép, egy váza, mint ahogy ott, a műtermekben meg raktárakban, némely szobroknak s egyéb alkotásoknak hiányzik a tér, az illő környezet, amelyben csengést jelentést kapnának. Van udvar, ahol egyetlen mű elegendő volna, s van, ahol egész kis galériát kellene nyitnunk. Van, amelyik egy stílusában harmonikus elemet kíván, s van olyan is, amely félreérthetetlenül kontrasztot, például, valamilyen egészen élvont, modern formát. Nyilvánvaló, hogy a fővárosnak még nagyon sokáig nem lesz pénze rá, hogy a vári udvarokba szobrot vásároljon, s a kiegészítő téglafalakra mozaik vagy kerámia-kompozíciókat. Viszont azt is tudom, hogy Rómában, Párizsban, Varsóban, Krakkóban és másutt a modern kiállítások többnyire nem közpénzből létesülnek; hanem a közösség csak a teret adja, a helyet, az engedélyt. Nem volna vajon lehetséges, hogy szobrászaink és iparművészeink hosszabb vagy rövidebb időre idehozzák azt, amit a nagyközönségnek szeretnének megmutatni, amit kár elbújtatni otthon vagy a műteremben ? Nem volna lehetséges, hogy múzeumaink is átnézzék raktáraikat, megkeressék azt, amit kiállítóhely hiányában kénytelenek eldugni a közönség elöl, s ami nagyon jól ideillenék, akár egy utcai szoborfülkébe, akár egy udvarba? Még azt is elmondhatom: vannak itt szép kapualjak, fedett folyosók, ahol az érzékenyebb műveket az időjárás nem veszélyezteti. Tudom, hogy a szobornak többnyire alapzat kell, kiegészítő építészeti munka; de elég régóta van „jó Budában lakásom", ismerem a szomszédaimat: az ilyesmit a várbeli lakosság társadalmi munkában nagyon szépen elkészítené. Persze, az nem megy csak úgy, hogy bármit, bárhol kiállítunk. Jóízlésű, felelős gazdája legyen az ügynek! Itt van mindenekelőtt a műemléki felügyelőség, ahol— mint mondtam — az építészeti szemlélet uralkodik. Vagyis a műemléki felügyelőség biztosan vigyázna rá, hogy ne támadjon zsibvásár, hogy illő és hangsúlyosan kevés, válogatott anyaga legyen a vári udvarokon ily módon keletkező „modern plasztikai galériának" .Aztán ott van a Képzőművészeti Alap és a Lektorátus zsűrije; az is kitűnő munkát végezhetne, hiszen itt nem megrendelésről van szó, itt nincsenek zavaró szempontok, csak a szépség ügyét kell szolgálniuk; és arra vigyázniuk, hogy akinek egy szobra ebbe a modern galériába bekerül, az azt dicsőségnek tekintse. Azután itt van a Hazafias Népfront keretében működő „Vár Barátainak Köré", ők jelenthetnék a nagyközönség véleményét, mégpedig válogatott szakértő véleményt; ők szervezhetnék a szükséges társadalmi munkát is. Tudom, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia nemes hagyományaihoz illően ilyenkor automatikusan a következő meggondolások szoktak fölmerülni: „a kiállított tárgyakhoz hozzá fognak nyúlni"; „a kiállított tárgyakat el fogják lopni"; „a kiállított tárgyakat befirkálják, megcsonkítják, féldöntik." „Ki kell írni tehát egy csomó tilalmi táblát és őröket kell állítani. Ki vállalja ? Ki felel érte ? Kifizeti?"' „Még az is lehet, hogy tűz támad. Ki kell írni, hogy tilos a dohányzás." De hátha nincs igaza az Osztrák— Magyar Monarchia automatizmusáruik? Hátha nem fogják ellopni, befirkálni, megcsonkítani, felgyújtani? Hátha szeretni fogják, hátha vigyáznak rá, hátha nem mindenki csirkefogó, és hátha igaz az, hogy a szépség meghatja, jóra neveli az embereket ? (Diákkoromból emlékszem, hogy Párizsban az Iskolák utcájában üldögélő Montaigne szobrot a lányok tréfából sokszor kirúzsozták• Aztán másnap valaki más megnyálazott zsebkendővel szépen letisztította a rúzst. Mind nagyon szerettük azt a Montaigne szobrot, mindig számon tartottuk, hogy ma rúzsos, ma pedig „kendőzetlenül egyszerű", „simplex munditiis". A legkedvesebb szobrunk volt. Ott értettem meg, mennyire az ember életéhez tartozhatik egy szobor, hogy a mulandóságnak és folytonosságnak jelképezésében, a lényeg és értelem kutatásában milyen szerepe is van a plasztikai művészetnek.) Igazán nem volna rossz egy modern plasztikai galéria a vári udvarokban. Nem volna rossz, különösképpen egy olyan városban, ahol még mindig kevés a szobor és még mindig sok a szobornak titulált emlékmű. 15