Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Garai Gábor: Szűkebb hazám, Tabán

GARAI GÁBOR SZŰKEBB HAZÁM, TABÁN... Anyám munkában volt — este mentünk elébe; de lent, a hallgatag tabáni dombra érve, még lestük, hogy a nap, hullván, máglyára gyújtson, Vártam a tüneményt, csak álltam mozdulatlan, de hirtelen szemem megcsillant, s már szaladtam arrafelé, ahol anyám feltűnt az úton. A régi, valóságos Tabánt, úgy hiszem, nem láttam soha. Kicsi gyerek voltam még, amikor lebontották. Tudatos emlékeket nem őrzök erről a hajdan-volt városrészről, de álmaimban néha feltűnik egy kertvendéglő (meglehet, hogy nagyon régen málnaszörpöt itattak ott velem?), amit jázmin- és orgonabokrok vesznek körül, és alatta kicsiny, mesebeli és romantikus házak állanak. Lehet, hogy ez valami nagyon távoli, homályos, de valóságos élmény ... lehet, hogy tényleg csak álom. Az ellenőrizhető valóságban nekem a Tabán már afféle park volt, éppolyan, mint ma, legfeljebb csak gondozatlanabb és elhagyatottabb más budapesti ligeteknél. Mert ebben a parkban — legalábbis az én ifjúkorom idején — még bátran szerethették egymást a szerelmesek, s Hány május délután mentünk a hegyre föl: Nyugodt kék ott az ég, s a város zeng alatta; az a tisztás talán smaragddal volt kirakva, s minden tenyérnyi föld: virág és tündököl. Nyolcéves voltam és cserebogarat űztem sapkámmal; Margit meg köténnyel csapkodott, hamar megteltek a mosópor-dobozok — s zümmögő foglyaim őriztem ott a fűben. Szűkebb hazám, mióta megszülettem — egészen harminckét éves koromig — Budának az a része volt, amelyet egyfelől a Déli-vasút rakodópályaudvara, másfelől a Hegyalja út, a háromszög harmadik éleként pedig a Naphegy tér és a Tigris utca határol. Öntudatlan kisgyermekkoromtól kíváncsi kamaszkoromig s még jó soká azután is — a „prolongált" ifjúkor idején — ez volt az én falum, a Budai Dobozgyár környéke, a „Bözsirét" az Alsóhegy utca fölött (némelyek szerint „Kocsisrét" névre hallgat, de hiteles elnevezését máig sem tudtam pontosan megállapítani), azután a Naphegy tér környéke, a Mészáros utca, a ligetté korszerűsült Tabán ... A hétköznapok játékai a kis Zsolt utcai kertben estek meg: itt árultunk piros és fehér bogyókat egymásnak, bokrok árnyán rögtönzött kis szatócs-boltokban, gondtalan gyerekek, a jóságos Weiss bácsit utánozva, aki ott lakott a házban, és aki mindig ingyen adta a stollwerket nekünk, kedvesen mosolyogva, pedig — de ezt sajnos, csak később értettem meg — az erőszakos halál angyala már ott csapongott körülötte — s el is vitte később valamely német haláltáborba. De nekünk — értetlenül vidám gyerekeknek— megadattak az ünnepek játékai is. Nem a hivatalos ünnepeken, hanem akkor, ha fölmehettünk a Gellérthegyre. Nem kirándulóhely volt nekünk a Gellérthegy, nem is a gazdagok paradicsoma; lejtőjén jázminbokrok virágzottak tavasszal, és rajzottak a cserebogarak. Nekünk barátságos és közvetlenül egyszerű volt ez a hegyoldal — ünnepélyes csak azáltal lett, hogy ritkán mászhattuk meg; minden gyermekkori tavaszom ébredése ide kötődik, mint ahogy ide rögződik a várva várt találkozások élménye is: Gellérthegy 11 Kriss Géza: Télutó a Tabánban. (A „Budapest" fotópályázatának II. félévi anyagából)