Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Garai Gábor: Szűkebb hazám, Tabán

tavasszal ezért látszott úgy, mintha nem is a föld része volna ez a domboldal, hanem felszállna a mámoros levegőbe valamiféle tündér-szárnyakon : Domboldalon E domboldal fölszáll az alkonyatban, röptében hozzásimulnak a párok: a domb-tetőn órákig lesben állok, hogy elfogjam. A fű borzong alattam. így száll tavasszal. Ó, megfoghatatlan, hogy hintik akkor a könnyű leányok vágyukkal ezt a pázsitot; virágok méze szivárog hímporos szavakban . . . Most november van, süppedek a sárban, árvák a lombok, egy szoknya se lebben. — Jövő ^májusban te leszel a társam, te, friss szerelmem, jössz a szürkületben, s tudom, segítesz majd az esteli tájnak varázslatát megfejteni. A domboldal alatt áll a régi Rácz-fürdő — most, úgy hírlik, egy világszínvonalú szálloda bázisa —, ahol az irodalmi hajlamaival vívódó, Krúdy Gyula tabáni írásait ízlelgető legényember, a költészet kísértéseit legyűrendő, a lélek nyavalygásai ellen a test békességét keresve elnyújtózik (mi tagadás,'a török hárem-urak kiváltságait irigyelve) a gyöngyszínű gőzben és a párás félhomályban. Halk függönyök mögött rejtélyes nöszemélyek imbolyogtak ledér gyászban, s két holdsugár közt egy szál rezedát löktek a vén legénynek... Szindbád elbúcsúzott — és búcsúzott a nyár. Az őszből is csupán a vén borbély maradt itt, hogy — míg sörtéimen kövér pamacsa habzik — a régi szüretet idézze, meg a bált, hol talpalávalót négy sváb harmonikáit, s a kocsmáros kövér özvegye — bánatába — bűvös szerelemport kevert az italába. Később, hogy elvetődtem Budapestről — katonakoromban —, egyre inkább szűkebb hazámmá lett nem csupán ez a naphegyi, tabáni táj, hanem az egész város. Mihelyt a rákoshegyi vagy kelenföldi síneken döcögött át a vonat, már úgy éreztem, hogy abba a bizonyos „fatornyos falumba" érkeztem, ahol még a borjak is úgy bőgnek, a kacsák is úgy hápognak, hogy csak én értem igazán a szavukat (a kacsák és a borjak tetszés szerint behelyettesíthetek gyári szirénákra vagy telefon-ébresztőkre) —, de megpihenni, megnyugodni csak ott tudtam igazán, ahol születtem, a Naphegyen, ahol: ,,. . . a láva-fényben fekve, tárt karokkal, zárt combbal és hunyt szemmel égtek ők, a lányok, telve idegen titokkal, nem kínra — kéjre szánt üdvözítők. Mint megfeszítve, úgy függtek trikóban, a gyep tábláján, lüktető csodák! De helyettük én tikkadtam, sajogtam, s a vágy lándzsái engem vertek át." (MTI fotó — Fényes Tamás felvétele) A Rácz-fürdőben Ösztövér házikók gyöngéd tabáni dombok hátán — belőletek csak hírmondó maradt. Nagybotos Viola egykor erre bolyongott, félpár cipő nyomán egy lány után haladt. Igaz ugyan, hogy azelőtt — és azután is — a város legsötétebb napjait is átéltem én azon a tájon. 1944. március 19-én a náci Németország terepszínűre festett harckocsijai szállták meg azt a teret — a Dobozgyár és a Zsolt utca között —, ahol borbélyok, munkások, zöldségesek, házfelügyelők szoktak sakkozni, (lovagló-ülésben a pirosra festett padokon), két parti között a környéken ténfergő kimenős szobalányokkal enyelegve. De akkor minden üres lett. .. „Kétéltű gépkocsik, undok mocsári békák jöttek és vartyogott bendőjükből a hang; rajnamenti csontos, lenszőke langaléták verték fel otthonán az új otthontalant. Rablott gazda-jogon tettek itt szörnyű rendet, öles léptük alatt az utca is nyögött, mint aki sejti, hogy kövein keveregnek majd téglák s repeszek, holtak és lódögök." És kísértetiesen visszatért majdnem ugyanaz a szorongás 1956 októberének utolsó napjaiban. Engem, személyemben, semmiféle veszély nem fenyegetett; de azokban a napokban a legsötétebb indulatok szabadultak el: egy közelben lakó „szolid humanista" galléron ragadta a járókelőket, ha nem viseltek nemzeti kokárdát, kedves szomszédaim pedig még gyermekeik életét sem érezték biztonságban. Én ezekben a napokban efféléket dadogtam akkori városomról, szűkebb hazámról: „ ügy világíts most, holdvilág — vakok a késő-őszi esték; a szikár villany-oszlopok üvegszemeit mind kiverték. Éj oltalmában ül a ház — ne add föl ártatlan lakóit: kint lomha-zöld csápjaival az orv halál tapogatózik." Most már nem a régi naphegyi tájon lakom. Csaknem öt esztendeje új otthonom lett a Lágymányos, ez a világos, derűs, tiszta lakótelep. Otthonom lett, de „szűkebb hazámmá" aligha lesz már. Meglehet, a fiam gyökeret ver itt — ezen a tájon jár iskolába, itt rúgja a labdát az udvaron —, de én, tudom, nem „idevalósi" vagyok. Túlságosan nagy város Budapest, bonyolult dolog itt lokálpatriótának lenni. Csak a hazatérés esik jól mindig egyformán, mert azt juttatja eszembe, hogy: .. . így kellene élni, mindig így, ilyen vendég-szemekkel nézni minden dolgainkra, hogy tündököljenek, ne csak itt bent, a család ruganyos rácsai közt, de kint is, szétfeszítve a megszokás palánkjait, az utcán, s az alázatos gépek, állatok, termőfák körében; naponta új gazdaként venni birtokba a földet, otthonosan s mégis honfoglalóként. . ." Csakhogy a naponkénti „honfoglalás" mégis meglehetősen nehéz. Én a közelmúltban akként tettem próbát ebből, hogy amikor, testileg, szellemileg kimerülten úgy éreztem, már nem tudok tovább barátságos képet vágni a külföldiekre — akiket pedig gondjaimra bíztak, hivatalból —, megszöktem egy félórára a naphegyi dombok közé, és hanyagul írtam a noteszomba azt, amit diktált a táj meg az emlék: 12