Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - A címlapon: MTI fotó - Bara István felvétele

sikerei ... Ha 1932-ben, képletesen értve, a holnapi nap elkerülhetetlen valóságának éreztük a szocialista világforradalmat, — ezekben az években szinte elérhetetlen messzeségbe távolodott még a lehetősége is. Komor és kegyetlen esztendők voltak; tele a vereségek fájdalmával, néha csüggedéssel — és nem kevesek kiábrándulásával, hitehagyásával, még árulásokkal is. Én könyvekből, az akkor elérhető, alapvető klasszikus művekből tanultam meg a marxizmust. S — ezt dicsekvés nélkül mondhatom — elég jól megtanultam. Előadásokat, szemináriumokat tudtam tartani; tartottam is, az építőknél, a bőrösöknél, a VII., a VIII., a XIV. kerületben, Kispesten, s hány helyen még ? Munkásotthonokban, illegális túrákon, kis kocsmák hátsó helyiségeiben. De ezek az előadások nekem legalább annyit jelentettek — ha nem többet —, mint azoknak a munkásoknak, akik előtt beszéltem. A marxista filozófia igazságai ebben a közegben értek bennem világnézetté, a közgazdaságtan törvényei cselekvő hitté, s a szegények, az elnyomottak iránti általános szolidaritás szocialista öntudattá. Én, amikor eljöttem a faluszéli szegények világából, ezt a belső parancsot hoztam magammal: „hűség a néphez!" Igen, de egy ilyen általános hűség-fogadalommal Este Burghard Ferenc felvétele (A „Budapest" fotópályázat első félévi anyagából) azokban a nehéz, ködös években könnyen el lehetett tévedni. Hiszen még a fasizmus is a nép nevében ágált és hűségről szónokolt. Nem mondom azt, hogy hibák és tévedések nélkül csináltam végig az életemet, — de ha nem tévedtem el a lehetséges útvesztőkben, s ha az egykori hűség-fogadalomhoz nem lettem hűtlen, ezt a budapesti munkásoknak köszönhetem. Igaz, mint író, a műveimben szinte soha nem foglalkoztam velük. Legfeljebb néhány riportban, publicisztikai írásban; csak a „Kormos ég"-ben és a „Részeg eső"-ben villantottam fel munkásfigurákat. És én mégis azt mondom: benne vannak az egész munkásságomban. Az alapvető, az írói munkásságomat meghatározó élményeket faluról, a szegényparasztok világából hoztam, — de az, hogy milyen szellemű és milyen mondanivaló jú művek születtek ezekből az élményekből, egyáltalában nem volt független mindattól, amit a budapesti munkásoktól kaptam. Azt merem mondani, hogy még a Hunyadi Jánosról írott történelmi regényem megírásában is ott munkáltak. Igen, mert ebben a művemben — 1938-ban — Hunyadi alakján keresztül a nemzeti függetlenségi harcról akartam szólani, s arról, hogy egy ilyen harc csak a népre támaszkodva lehet eredményes ... Az akkor már bontakozni kezdő németellenes, fasiszta ellenes függetlenségi harcnak kik adták a fő erejét ? A budapesti munkások ... Abudapesti munkások. . . Lehet így általában beszélni róluk ? Nem akarom a dolgokat utólag megszépíteni. Voltak közöttük mindenféle emberek. Voltak — s talán ez volt a többség —, akik egyszerűen csak élni akartak, maguknak, a családjuknak; a szélesebb közösség gondjai nem izgatták őket, s ha voltak „ideáljaik", ezek a kispolgári életforma eszményeiből táplálkoztak. Voltak lumpenrétegek, amelyekből még a nyilas mozgalom is tudott magának bázist teremteni. És voltak — nem kevesen —, akik a szociáldemokrata pártban, vagy a szakszervezeti mozgalomban a munkásöntudat bizonyos szintjéig már elértek, de nem a forradalmi gondolkodás, hanem „az elért vívmányok védelmének" az óvatossága volt rájuk jellemző. Az a munkásréteg, amelyről én beszélek, számszerűleg viszonylag nem volt nagy — bár nem is volt olyan kicsiny, mint néha hisszük —, de ez testesítette meg a budapesti munkásság, az egész magyar munkásosztály legjobb erényeit. S nem is csupán azokból tevődött össze, akik részt vettek az illegális kommunista mozgalomban. Ott voltak, dolgoztak a szociáldemokrata pártban, mint baloldaliak, ott a szakszervezetekben. S nem csak azért mondom, hogy ők testesítették meg a budapesti munkások legjobb erényeit, mert ők voltak a legöntudatosabbak, a legforradalmibbak, az 1919-es magyar proletárforradalom hagyományainak az őrzői és a jövő legáldozatosabb munkálói. Hanem azért is, mert az általánosabb értelemben vett jó emberi tulajdonságok is jellemzőek voltak rájuk. Tudtak és szerettek dolgozni; akiket ismertem, a szakmájuk legkiválóbb munkásai voltak. A munkás-becsület íratlan törvény volt a számukra, s ezzel tudtak tekintélyt teremteni, nemcsak a munkatársaik között, de legtöbbször még a munkáltatók előtt is. Nagy tudásvágy élt bennük. Egyéni életükre a józan tisztesség és az emberi tisztaság-vágy volt a jellemző. Az anarchista vagy a romantikus „forradalmiság" bízvást kispolgároknak minősítette őket, — pedig csak talpig emberek voltak. Nem hibátlan emberek, nem heroikus regény-figurák, — de ha kellett, hősök is tudtak lenni. Hősök és mártírok. Ök voltak azok, akik a felszabadulás után az újjáépítés legnagyobb terhét viselték. A kibontakozó szocialista forradalom éveiben közülük került ki, különböző szinteken, a legtöbb vezető — s a későbbi évek kegyetlen ellentmondásai őket próbálták meg a legjobban. A személyi kultusz éveinek egyik legnagyobb bűne, hogy velük bánt, vagy legalábbis az általuk képviselt eszményekkel bánt a legmostohábban. És mégis ők voltak azok, akik a hitüket nem vesztették el, s az ellenforradalom fegyveres leverése után legelsőként álltak be a sorba, vállalták a harcot, felelősséget, munkát. Az elmúlt tíz év nagy eredményeiben benne van az ő mindig megújuló erőfeszítésük. Ott, azon a pártértekezleten azért, illetve azért is éreztem olyan jól magam, mert megint találkoztam velük. Személyesen i.s némelyekkel; olyanokkal, akiket évtizedek óta ismerek. Bizony, az ő hajuk is megfehéredett már . . . E)e találkoztam velük úgy is, hogy a bennük mindig égő és élő forradalmi felelősség hangjait hallottam ki az utánuk felnőtt munkás-nemzedékek képviselőinek a szavaiból. A harmincnégy év alatt, azóta, mikor először találkoztam velük, sokat előre ment a világ. Sok minden megvalósult abból, amit akkor vártunk, reméltünk. Sok minden másképpen lett, mint hittük. Előre ment és előre megy a világ, — de közben új ellentmondások is keletkeztek. A világban is, általában; a nemzetközi munkásmozgalomban is. Úgy látszik, ez a történelem rendje. Itt bent, szűkebb hazánkban, rengeteg mindent elvégeztünk, — ám új feladatok nőttek. Magasabb szintre kell emelni — az élet minden területén — a szocialista építés munkáját. Ügy hiszem, ebben lehet számítani a budapesti munkásokra. Persze, nemcsak a múltat, — a jelent se kell s nem szabad megszépíteni. A munkásosztály nem absztrakt valami, hanem élő organizmus; folyton alakuló, változó, fejlődő. A budapesti munkásság is, az elmúlt 20—21 év alatt, rengeteget változott. Hatalmasan megnőtt lélekszámban, megnőtt öntudatban is, — de a beáramló új elemek révén hígult is. Ám van egy erős, öntudatos törzse. S van egy nagyszerű hagyománya. Erre a hagyományra nagyon lehet és nagyon kell építeni!