Budapest, 1966. (4. évfolyam)
1. szám április - Fekete Gyula: Csincsilla. (Tárca) - Gereblyés László: Téli tér. Margitsziget. (Versek)
FEKETE GYULA: Qsineülla Várnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A többszázezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a tér szinte üres már; szemlátomást a közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt egy csincsilla-bundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruha-szalon kirakatából lépett volna le az utcára: rózsaszínű prém kucsma, rózsaszínű bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint, vagy turkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával" — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még kisebb, de valamiképp még több benne a felnőttes vonás. Lehet, csak komolyabb így a rózsaszínű bunda nélkül, bár, ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjába a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég volna, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Ilyen sokat késne a mama ? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos zöld mackóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda, luxus kivitelben, némi rongyrázással, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bámulta. Tűnődőn komoly arckifejezése akkor sem változik, mikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel-villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkal nyúlt bele az apja tányérjába. A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány ? . . . — kérdem. — Törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama ? — Áhh . . . egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr . .. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja : —. . . Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csizmácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgőmozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban a rózsaszínű csincsilla bundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet tarka, karácsonyi kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menet közben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan, mindene, ami csak megvásárolható. Gereblyés László két verse TÉLI TÉR ó téli tér Nem nem a Zserbó Nem is a Metró Nem is a Luxus-áruház Semmi más Csak néhány Némán Didergő gunnyasztó veréb Amelyet épp Elébb Fedeztem fel a szobron A ponyva védte szobron óv emlékezetemben Ó téli tér Terjengő szürkületben. MARGITSZIGET Enyém tied övé Egy csöppnyi szigetország Vize füve fanyar őszi ize Mint egy jólismert szimfónia Nyitánya A színeivel elkápráztató Szökőkút Enyém tied övé A mikrobusz Amely mint fürge póni-fogat Visz berniünket virágcsudák közé S költő és gyermek képzelettel Ugy futja körbe szigetünket Mintha ama messzi szigetországon Bolyongana velünk Amelynek egzotikus illata Hangulata Tavaly még itt kerengett széjjel [permetezve . . . Enyém tied övé A szunnyadó mozi A most is zsibongó uszoda A tetszhalott strand A hím páva Amely tollazatát Dicsekvőn tárja A világra . . . Enyém tied övé Odább a hinta Amely nemrég Úgy lengett még Akár egy inga S elbódította tán az eget is .. . Enyém tied övé A japánkerti tavirózsa Az arannyal és napfénnyel bevont Nőalak És a körötte boldogan cikkázó Kicsiny piros halak. Reich Károly rajza 7