Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Tiborc Zsigmond: Irodalmi tejivó a Ferencvárosban

I Az „irodalmi tejivó" tulajdonosának sírja a rákoskeresztúri temetőben főző Pápáné dirigált. Az üzlet jellegzetessége a sok lapon kívül a falakon függő kiváló festmények gyűjteménye volt. Láthattunk itt eredeti festményt Glatz Oszkártól, Pólya Tibortól, Szőnyi Istvánról, Molnár C. Páltól, Tóth B. Lászlótói és sok karikaturista művészünktől. Kikre emlékszem név szerint a tejivó látogatói közül? Itt láttam Lestyán Sándor, Nádas Sándor, Moly Tamás, ifj. Nagy Endre, Tiszay Andor, Várnai István, Oszkár bácsi, dr. Vajda Pál, Hoffmann Árpád (Reményi), Bokor Lajos, Várnai Zseni, Borsodi Bevilaqua Béla, Gyagyovszky Emil írókat. A benyíló helyiségben, ha jól emlékszem vissza, Bóka Lászlót láttam katonatiszti egyenruhában. A fiatal „sakálok" és baloldali ifik közül a fasiszták által elpusztított Csömöri Józsefre., a Népszava és a 100% költőjére emlékezem, aki itt mesélte el diadalmasan, hogyan csapta be két ízben a Nyugatot. Ezt felszólításomra a Társadalmunkban (1934. március 10.) meg is írta. Ehhez a társasághoz tartozott többek között Pápa József fiatal író is, a tulajdonos öccse, akit innen vittek el megláncolva Horthy pribékjei. A Csömöri-társasághoz tartoztak Vándor Sándor, Jusztus György zeneszerzők és Zemplényi István, Hegyes György (Spitzer) írók. A művészek közül itt láttam Szűr Szabó Istvánt, Toncz Tibort, Molnár C. Pált, Roxi Józsefet és Szilágyi festőművészt, későbbi diplomatánkat. A színészek közül Küry Klárára, Medgyasszay Vilmám, Berky Lilire, Köpeczi BOÓCZTZ, és a komikus Komlós Vilmosra emlékezem vissza. Sok jellegzetes és megemlítésre méltó állandó vendége volt még a tejivónak, akire ma már névszerint nem tudok visszaemlékezni, csak 36. Rácz Laci jut még az eszembe. Meg kell még említenem azt, hogy a vendégeket akkor sem zaklatták, ha nem fogyasztottak semmit, mert a tulajdonos jól tudta, hogy éppen nincs pénzük. Aki kisebb hitelt kért, egy ebédet vagy egy kávét, minden további nélkül megkapta a pénztelen bohémeket kedvelő tulajdonostól. Ilyen volt a Pápa-féle,, irodalmi tejivó", ahol lehetett egy kis töpörtyűt vagy kávét ebédelni, de lehetett órákig fogyasztás nélkül is ülni, ha önérzetünk nem engedte, hogy hitelt vegyünk igénybe. Üdítő színfolt volt ez a tejivó a főváros és az irodalom életében, és megérdemli, hogy ha Budapest múltjáról beszélünk, ne csak a budai kiskocsmákról emlékezzünk meg, hanem emlékezzünk meg szeretettel a Pápa-féle „irodalmi" tejivóról is. 1. NYITÁNY Az iskolád. Csak padlója maradt. Beton. Hideg. „Itt a katedra állt. Itt a pad." Az emlékek kopnak, a hús, a velő, az ideg. Marad a csont. A beton. 2. A SZÉL GLISSZANDÓJA Míg a tanító őrli az egyszeregyet, Ők a pad alatt mesében merengnek. A kékeres madonnaarcú fiú csak fülel a fura mesére: ura mint zavarta vadon-avarba a bujasággal rágalmazott Genovévát, s csöppjét, — s mint hordtak étket a szarvasok. És játsszák, hogy ők a szarvasok: tenyerüket emelik halántékukhoz ágbogagancsnak, s míg a szamarak őrlik az egyszeregyet, ők színezik az Alomnőt, kit együtt szeretnek, s a terembe bevonul az erdő. Egyszer lehajtja fejét a kék fiú, s a szájából dől a vér. Kinn a sziú sziszegő szél glisszandója csörren, s rőt levelek lobognak mint a vér. Szeme még a sötétből néző bociké. Kavarogva szállnak reá a lombok. Az erdő kihussan a teremből, s elviszi őt. 3. ÜNNEP A KISISKOLÁBAN Szomszédban a börtön, benn a fogoly látnók, s mint láva hömpölygött a tömeg. „Kiszabadítjuk" a költő kiáltott, s a fiú látta: a foglár remeg. (Előző reggel a fél városon is végigcsellengett, hogy szakállas petőfis kokárdát szerezzen, mert az az igazi Arc — a váz, a senyvedi. . .) Azt is látta: mellét döfte lándzsa, felbukott, tagjait kallózva széthányta. Szeme: szétvert üveggolyó szilánkja! A móc a holtak gödrébe dobta, s fakó szavát: „Még élek!" - hallotta. Látta a halált, látta az Arc torzát. Szentebb neki a kép, mint a Szentháromság. 4. TEDEUM A MÁTYÁS TEMPLOMBAN A neogótika papagályharsogása közt a múltból alig néhány kődarab maradt: a Mária-kapu térdeplő apostolai, s a két kámzsás barát, ki mutatja a bibliát, s pártucat oszlopfő. Ennyi a kő, mi végiglátta a múlt viharát. Mit őriz akkor az istenháza ? Fiataloknak csontváza tán itt enyész legtöbb a világon: a falakban, a mészben, pincebolt humuszában. Leölték a tatárok, s a németek a város minden nőjét: nőit, babáit. Utánuk csak a pestis dúlt varjú — károg, s ez a sok csont még egyre malik, betölti a templomot, fojtogat és fölemel. A zene az ő sorsukat zengi el: halálfélelmüket, nemélt életüket, s azt, hogy egyszer legyen vége már! Szálljon föl itt is a Pávamadár: a Dóm kéke, az örök Béke! 39 Jánosy István Budavári jegyzetek