Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Dercsényi Dezső: Műemlékvédelem és város-fejlesztés

épület, 75 egyházi épület, 82 rom, szobor, egyéb. A fenti számsor pedig azt jelenti, hogy a védelem alatt álló épületek több mint kétharmada (77%) a

népgazdaság hasznos tárgya (laknak benne, közintézményeket foglal magába stb.). Úgy hiszem, a statisztikai adatok meggyőzőek abban a vonatkozásban, hogy a műemlékek száma, a városban elfoglalt helyük, arányuk a többi épülethez viszonyítva egyáltalában nem túlzott. Külön ki kell azonban emelni, hogy közülük 377, tehát több mint a fele az I. és az V. kerületben helyezkedik el, ezzel eleve elesik az is, hogy megakadályoznák a város fejlődését. Sőt. Jelenleg és még hosszú évekig kénytelenek leszünk olyan lakóházak tömegét fenntartani, esetleg tatarozni is, melyeket a lakáshiány miatt nem lehet lebontani. Aligha túlzás tehát az a javaslatunk, hogy a szanálást ne a műemléki épületeken kezdjék! Majd ha a fővárosban nem lesz egészségtelen vagy életveszélyes, gazdaságtalan, tehát felújításra alkalmatlan épület, akkor vizsgáljuk meg a műemlék jellegű épületeket ebből a szempontból is! Mibe kerül a műemlékvédelem? A fenti adatok azonban arra sem adnak felvilágosítást, hogy a kevés műemlék helyreállítása, fenntartása nem kerül-e rendkívül sokba. Sajnos, pontos összesítéseink nincsenek, de néhány szempontot, mellyel a kérdést megközelíthetjük, kifejthetünk. A magyar műemléki anyag híven tükrözi an nak a kornak társadalmát, mely létrehozta. Ez nemcsak művészi alkotókészség szintjén igaz, hanem — és számunkra most ez a fontosabb — igaz a művészi igény és az annak kielégítésére szolgáló anyagok, szerkezetek szempontjából is. Nekünk nincsenek márványpalotáink, még a kőarchitektúra is ritka, eleink nemcsak az arannyal, a bronzzal, de az igényesebb burkoló anyaggal is takarékoskodtak, ritka a freskó, a sgraffito; a mozaik és az üvegablak pedig csak a XIX. század végétől fordul elő és csekély művészi értékű. Az épületek javarészét egyszerű színezett vakolat fedi, helyreállításuk tehát ritkán jár jelentősebb többletköltséggel. Ezt az elvileg leszűrhető eredményt a fővárosi lakóházak felújítási adatai nagymértékben alátámasztják. A műemléki helyreállítás nem, vagy alig kerül többe, mint általában egy avult épület felújítása. (Itt, természetesen, nem vettük figyelembe a korszerűsítés költségeit, ami minden 40—50 év előtti lakóháznál, középületnél jelentkezik.) Mi nehezíti meg akkor a műemléki helyreállításokat ? Azt hiszem, helyesebb, ha a saját hibáinkat előre bocsátom. Aki műemlékekkel foglalkozik, az nem az épület jelenlegi állapotát látja, hanem azt, ami abból lebet. S a két nézőpont között óriási különbség van. A soproni Fabriczius házat helyreállítás előtt kínáltuk fűnek-fának, megírhatom, a múzeumnak sem kellett. S mégis, amikor elkészült, alig tudtuk távoltartani az igénylőket, hogy valami más célra alakítsuk át az éppen elkészült épületet. Budapesten a Fő utca 20. sz. házról sem látszott, hogy helyreállítás után a Víziváros hangulatos, egyik legszebb ékköve lesz. Kétségtelenül rossz a felvilágosító munkánk, azaz a felhasználókat nem mindig tudjuk meggyőzni arról, hogy jól funkcionáló, céljaiknak megfelelő épületet kapnak a helyreállítás után, s a költségek sem túlzottak. Ha azonban a meggyőzés nem sikerül, tovább romlik az épület. A használók modern irodaházról álmodnak, ahol csak egy ember ül egy szobában, a lakók esetleg két szoba összkomfortról (bár érdekes, hogy legtöbbször a lakók tiltakoznak a régi ház bontása ellen), amit a tanács majd kiutal nekik, az épület pedig romlik tovább. Nincs olyan jól épített ház, amelyik sokáig fenntartható tatarozás, javítás nélkül, hát még a múlt század első felében épültek, melyeket a háború is rongált. (Pl. a Váci utca 21.) Jellemzőnek véljük az Aranv János utca 17. sz. sarokház esetét, melynek csaknem egy évtizede elkészültek a helyreállítási tervei, de a munka nem indult meg, mert drágának ítélték. Az elmúlt évek során a ház állaga nem javult, sőt, az elmaradt tatarozás következtében mértani haladványszerűen tovább romlott. Több mint 40 lakásának pótlása komoly gond, de hogy kár lenne lebontani, azt bárki megállapíthatja, hiszen ez az utca a reformkori Pest ma már ritkaságszámba menő, véletlenül megmaradt együttese. A páratlan számú oldalnak úgyszólván minden háza értékes és együtt olyan városképet alkot, amilyent ma már csak Leningrádban látni az európai fővárosok közül. A műemlékvédelem természetesen harcol az értékes épületekért, de a helyreállítás elmaradása, az idő romboló hatása előbb-utóbb győz, s végül be kell látni, hogy az épület — melyet kellő időben nem tataroztak — már menthetetlen, vagy csak nagy költséggel menthető meg. Nem szeretném azt a tévhitet kelteni, mintha a műemlékvédelem nem kerülne pénzbe, nem jelentene megterhelést a tulajdonosnak, a közületnek; nyugodtan állíthatjuk viszont, hogy költségei megtérülnek, hol közvetlenül, hol indirekt módon. Aki az idegenforgalmi szezonban a Várnegyedet látogató autók, autóbuszok százait látja, önkénytelenül az idegenforgalom bevételére gondol. A kérdés azonban sokkal összetettebb. Nem sok olyan műemléke van Európának, amiért magáért oda áramlik a turistaforgalom. Talán a Szent Márk tér, a római Szent Péter templom, a chartresi katedrális és még néhány kiemelkedő híresség. A valóság inkább az, hogy az Itáliába utazó, a Franciaországot meglátogató turista feltétlenül megnézi a Louvret, elmegy Pisába, s ha a „vasfüggöny" mögé utazik, nem hagyja ki a Várat, ellátogat Esztergomba, a Balaton mellé, sokan még Egerbe 5 Részlet a Vigadó helyreállított homlokzatáról (A Budapest III. negyedévi fotópályázatára „Banda" jeligével érkezett pályamű) A Fő utca 20. számú ház Dobos Lajos felvétele