Budapest, 1966. (4. évfolyam)

9. szám december - Dercsényi Dezső: Műemlékvédelem és város-fejlesztés

A főváros rangját egy időre elvesztő Buda és Pest építészeti arculatának kulcspontjai a török után barokk stílusban alakultak ki. Legjellegzetesebb középületei, az Invalidusház, a Várhegyen épült palota, főként azonban templomai, a belvárosi, az egykori pálos (egyetemi), a budai Szt. Anna és Erzsébet templom, a budapesti városképnek ma is igen jelentős elemei. Ezt mondhatjuk a reformkor klasszicizmusában fogant Nemzeti Múzeumról, a Lánchídról, de főként az V. kerület polgári lakóházairól, egykor ritka egységet képviselő Dunapartjáról, melynek legszebb darabjait a telekspekuláció, majd a II. világháború pusztította el. A XIX. sz. második fele, a kapitalizmus felfelé ívelő korszaka a mai Budapest kilalakulásának ideje. A Vigadó még csak egyetlen (gyakran ma sem értékelt) darab, de a romantikus, még inkább az eklektikus bérházak s középületek uralkodnak Budapest városképén. Ezt az építészetileg is méltán vitatott korszakot — mint azt Granasztói Pál szép tanulmányában kimutatta — éppen azért értékelhetjük pozitívan, mert városméretű kompozíciókat (pl. Sugárút) hozott létre, sőt még kihúnyó erejéből is telt olyan együttesek megalkotására, mint a Nagykörút, melynek nagyvárosias szépségét néhány éve a portál anarchia megszüntetése, a neonvilágítás felszerelése, az épületek rendbetétele után fedezték fel, nemcsak a járókelők, de a szakemberek is. Ezzel a rövid áttekintéssel csak azt kívántam illusztrálni, hogy Budapest műemlékei méltók a főváros rangjához, hogy sokszorosan megtizedelve is úgyszólván minden korszakban magas művészi szinten reprezentálják a római és a magyar művészetet. Szerény örökség Nem árt, ha egy kissé megpróbálunk visszagondolni veszteségeinkre is. A népvándorlás vihara a római építményeknek csak alapfalait hagyta meg, a tatárjárás után csak romjait az óbudai királyi, majd királynői várnak. A török után romhalmazzá vált Mátyás sokat csodált palotája, és csak a szegénység, mely a leégett házak használható falait beépítette, teszi lehetővé, hogy az egyik legszebb gótikus város maradványait részben bemutassuk. A tatár és a török, a Habsburg kolonizáció pusztításain is túltett a XIX—XX. század. Megváltozott a pesti belváros egész szerkezete, egy kivételével eltűntek barokk palotái, ízléstelen épületkolosszusok törték szét a Várnegyed hangulatos utcáinak léptékét, s a II. világháború a pesti Dunapart, a Roosewelt tér utolsó két klasszicista emlékét is eltörölte. Sokszor hangoztatott mondás, hogy ami kevés megmaradt, azt becsüljük meg, védjük meg. Pedig szervezett, tudatos műemlékvédelemről Budapesten is már közel egy százada jogosan beszélhetünk. Az Akadémia, majd a Műemlékek Országos Bizottságának látszólag könnyű dolga volt, hiszen szemük előtt levő dolgok megmentéséről kellett volna gondoskodniuk. Reformkori házsor az Arany János utcában Szelényi Károly felvétele Ehhez azonban a már születésekor elavult műemléki törvény úgyszólván semmi segítséget nem adott. Ha Budapesten a század elején, még inkább a két háború között javult a helyzet, az kevésbé a jogszabályoknak, inkább az azt végrehajtó szakemberek jószándékának köszönhető. 1919-ben pl. a Tanácsköztársaság alatt átszervezett műemléki hivatalnak első dolga volt a budapesti műemlékek felvételét és jegyzékének elkészítését megkezdeni. Annyi bizonyos, hogy a főváros lényegesen többet költött műemlékvédelemre, mint az állam. A felszabadulás után a helyzet csak lassan javult. A még mozgásban levő apparátus a kárfelvételig, az első koncepcióig eljutott, sőt, 1949-ben megjelent az első budapesti műemléki jegyzék is, de a termelő üzemek helyreállítása, majd a napi problémák súlyosbodása háttérbe szorította a műemlékvédelem kérdéseit. Nem volt szerencsés a korszerű műemléki törvény hatása sem, mert ennek nyomán a főváros a műemlékvédelmet központi állami feladatnak tekintette, érdektelenné vált. Hosszú évekig a műemlékek hatósági védelme is bürokratikus utakon botladozott. A kerületek a műemléki jegyzékbe felvett épületekkel kapcsolatos építési ügyeket a Fővárosi Tanácshoz továbbították, onnan a Budapesti Várostervezési Vállalathoz kerültek szakvéleményezésre, majd az előírások ugyanezen az úton jutottak vissza a félhez. Perényi Imre, Budapest akkori főépítésze ismerte fel e helyzet tarthatatlanságát, és létrehozta 1956-ban a Budapesti Műemléki Felügyelőséget. Ez alatt a tíz esztendő alatt azonban néhány figyelemreméltó kezdeményezés is történt. A várpalota és a várnegyed helyreállítására-létrefaozot

t Várbizottság megindította az épületek állagvédelmét, s nem törődve a műemléki törvény hiányosságával, első időtől kezdve úgy kezelte a várat és a lakónegyedet, mint összefüggő, védelemre együtt érdemes rezervátumot. A meginduló tudományos kutatás váratlanul meglepő eredményeket hozott, a szakemberek előtt egy elsüllyedt gótikus város képe bontakozott ki. Megkezdték a városrész részletes rendezési tervének kidolgozását, s legjobb tervezőink először kerültek szembe a városméretű műemlékvédelem problémáival. Tegyük mindjárt hozzá, az első kísérlet sikerült! A legsúlyosabb problémákon, mint a forgalom, a város életébe való bekapcsolódás, egységes utcaképek kialakítása, a helyreállítás, még inkább az új épületek emelésének elveit sikeresen oldotta meg, rögzítette. Nagyjelentőségű volt az is, hogy a BVTV, túlmenve a tervezőiroda feladatán, felfektette Budapest műemlékeinek kataszterét, még pedig olyan módszeres, széleskörű munkával, hogy az állami apparátus számára is mintát szolgáltatott. Erre vezethető vissza, hogy Magyarország Műemléki Topográfiájában a két legtestesebb, egyben legjelentősebb kötet Budapest Duna balparti emlékanyagáról már megjelenhetett. Voltak tehát hátráltató tényezők, azonban túlsúlyban voltak az egészséges kezdeményezések, amikor egy évtizede a műemlékvédelem budapesti szervezete megkezdte munkáját. Ha azonban az elöljáróban felvetett kérdésekre kívánunk választ adni, mindenekelőtt néhány közkeletű tévhittel kell szembenéznünk. Minden négyszázadik épület... „Budapesten minden műemlék, s a műemlékek hatalmas száma megakadályozza a város fejlődését, rendkívüli költségeket okoz." így hangzik a tétel, de a számok mást mutatnak. A fentebb említett és a BVTV által 1955-ben készített jegyzék 1848 épületet tartalmazott. Ebből 399 volt a műemlék, 432 a műemlékjellegű épület; több mint ezret pedig a III. kategóriába soroltak, vagyis felmérésüket, bontás közbeni megfigyelésüket írták elő. 1960-ban, amikor az első hivatalos nyomtatott műemlékjegyzék megjelent, ebből a III. kategóriából néhányat átvittek a műemlékjellegűek közé, így lett a védett épületek száma 779. Ma, amikor e sorokat írom, 685 épület, szobor, rom áll védelem alatt. A csökkenés meglehetősen nagy, csaknem 20% (ami fájóbb: úgyszólván kivétel nélkül világi épület); de most arról van szó: sok, terhes-e ennyi védett épület, vagy sem ? A kérdésre azért nehéz exaktan válaszolni, mert nem tudjuk a műemléki értéket exaktan kilóra vagy méterre mérni, de még azt is nehéz lenne kimutatni, milyen megterhelést jelent ez a Fővárosnak, a népgazdaságnak. Összehasonlítási alapul a budapesti lakóházak száma kínálkozik, mely 1960-ban 148 741; ez pedig annyit jelent, hogy kereken minden kétszázadik épület védett. De még ez a csekély szám sem fedi teljesen a valóságot, mert a 685 védett épületből csak 342, vagyis a fele az, amelynek feltétlen fenntartását a törvény előírja, s ezek szerint csak minden 400. épület műemlék. A statisztika adatainál sokkal fontosabbnak tartom a védett épületek műfajonkénti megoszlását. A 685 objektumból 458 lakóház,,69 köz-