Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - Csurka István: A szurkolók és fogadók városa

Gink Károly felvételei a bajnoki pontokért, s hogy ez a harc milyen kilátásokkal kecsegtet, azt a fogadó egy szempillantás alatt megtudja. Délcegen állnak a szurkolók a szemközti állóhelyen: nyerésre áll a nagy múltú csapat. Lehajtott fővel állnak a délceg szurkolók ugyanott: megint reménytelenül játszik a csak múltjában nagy csapat. Valljuk be, a fogadót ez alig-alig érdekli, éppen csak odapillant, s az egészből csak anynyi tudatosodik benne, hogy az életben veszteni is lehet. Aztán áttör a villamos a Hungária körút betonján és egy jó darabon beépítetlen, sivár vidéken halad. Ez valóban sivár vidék, csak a jobb oldalon álldogállnak aprócska vasutasházak, amelyek szükséglakás településként jelzik, hogy ez még nem a világ vége, hogy társadalomban élünk. Ki gondolná itt, ezen a tájon, hogy alig másfél- két kilométerre vagyunk a város szívétől ? Ez a terület is egyike Budapest hatalmas terjeszkedési tartalékainak: ezen a területen egy egész új városnegyedet 'ehetne felépíteni. Sor is kerül rá majd, bizonnyal. Most még azonban sík és sivár e táj s itt a fogadó nem tekint ki az ablakon, felhasználja az utolsó lehetőséget az elmélyedésre, mert aztán ismét egy rampára fut fel a villamos s erről a rámpáról már fenséges látvány tárul a fogadó szeme elé. Az ő hazája, az ő fellegvára. Mégha ezerszer látta is már, élmény innen, erről a rámpáról megpillantani a mázsaházzal egybeépült Nagytribünt, melynek tetején mindig zászlót himbál a szél. Fenségesen és magányosan áll ez az épület a síkon. Öreg épület. Arcán a nagy öregek nyugalma, biztonsága és bölcsessége. Zárt, harmonikus kompozíció, egyedi darab, egyéniség. Igen, ez a legjobb jellemzése: egyéniség. Kevés fogadó van, aki a villamos ablakán kitekintve nem nyom el magában egy sóhajtást az impozáns látvány hatására. Mert ez egyben az utolsó figyelmeztetés is. íme, itt állok én, a fenséges, öreg bölcs és dacolok az idő, a sors viharaival, de mit teszel te, kis fogadó, súlyos pilléreim alatt elvegyülve a kaszszák előtt zsivajgó tömegben. Állod-e a sarat, mint én ? A fogadó ezek után rendszerint egész délutánját a pályán tölti, s ezalatt számos felismerésre jut. Felismeri például, hogy mint olyan, nem a szerencse fia, de felismeri azt is, hogy nincs egyedül. A lóversenytér fórum Budapesten, fórum a szó klasszikus értelmében. Itt mindenkinek van véleménye, amit ki is fejt, elevenen és részletesen és mindenkinek a véleménye ér valamit. Nincs és nem lehet okos ember ezen a fórumon, éppen ezért mindenki okos. Az egyszerű cipészkisiparos véleménye éppen olyan súllyal esik latba, mint a nagyhírű színész tárgyilagosnak éppen nem mondható számításai, az orvosprofeszszor tippje csak annyit ér, mint a Köztisztasági Vállalat alkalmazottjáé. És a lovak futnak, a zsokék lovagolnak (vagy nem lovagolnak) egy-egy napon általában tíz futamban. Tíz nagyszerű alkalom, tíz lehetőség, s amikor az utolsó futam után kihirdetik a bírói döntést, a fogadók elindulnak hazafelé. Az „L" villamos ott várja őket a kapu előtt, ugyanazon az útvonalon ballag velük a Népszínház utca sarkáig, amelyen jött. Ilyenkor azonban már alkonyodik, az MTK pályán már üresek a lelátók, csak az elszórt újság és zacskó darabok jelzik a nézősereg izgalmakban bővelkedő délutánját, a Kerepesi temetőből feketébe öltözött özvegyek és botra támaszkodó nyugdíjas bácsikák imbolyognak elő, s mire a villamos a Népszínház utca elejére ér, kigyúlnak a villanyok. Nemcsak a fogadó lelkében rezeg ilyenkor a bánat, a város is az elmúlásnak ezzel a kissé szűrt fényű melankóliájával telített, hiszen elmúlt egy délután, vasárnap délután, mely remények valóra válásával kecsegtette a szurkolót és a fogadót egyaránt, s ezek közül a remények közül, valljuk be, ismét csak nagyon kevés teljesült, illő hát a szomorúság és a melankólia. Budapest, a szurkolók és a fogadók városa el-elszontyolodik vasárnapi alkonyokon. Csak az asszonyok nevetnek. S mire az est végleg átveszi az uralmat az alkonyi homály után, már az ő nevetésük, az ő hangulatuk tölti be a várost, a Körutat és a Népszínház utcát. Csak a Tribünök hallgatnak üresen és mélán. 41