Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - Csurka István: A szurkolók és fogadók városa

A szurkolók és fogadók városa Csurka István Magyarországon az utóbbi évtizedben a legtöbb dolog állami támogatással épül, készül, fejlődik; egyetlen egy dolog van csupán, amit a nagyközönség szubvencionál, s ami ennek ellenére is szépen fejlődik, a lóverseny. A színházak, noha kielégítően mennek, mert a közönség szervezve vagy szervezetlenül, de csak megtölti a széksorokat estéről estére, mégsem tudnának létezni az állami hozzájárulás nélkül, mert rettenetes módon megnőtt az önköltségük és a jegyek viszonylag olcsók. Maradjunk ennél a hasonlatnál. A lóverseny ? Hogyan áll itt a dolog ? Természetes, hogy itt is olcsók a belépő díjak, és bárki, bármilyen öltözetben, bármikor látogathatja a pálya minden részét. Csakhogy itt nem növekedett az önköltség. A telivérek éppen annyit esznek, mint a felszabadulás előtti telivérek ettek. Sőt, mi több, ezek a telivérek ugyanazokban az istállókban, ugyankukoricát, mikor mihez van igénye, magába vehet néhány csepp szíverősítőt a csehóban, és vehet és vesz is programot a versenyre. Ebben a legnagyobb a kínálat, hangos tőle az utca. „Programot a mai versenyre." „Ceruza program". Aztán felszáll a fogadó a villamosra és a villamos végigszáguld vele a kies Népszínház utcán. Ezt persze úgy kell érteni, hogy a villamos legalább annyira száguld, mint amennyire az utca kies. Hát nem kies, persze, de nem is akármilyen utca a Népszínház utca. A Népszínház utca még ma is egy folyam, melynek partjait szeszélyes isten alkotta, szecessziós, buta rajzú, és szomorúságot árasztó bérházakból. Sok ilyen ház van Budapesten, de míg a Körúton az ugyanilyen pofájú házak kacéran hivalkodnak egymás mellett, a Rákóczi úton fölényesen mosolyognak le a Keleti felől érkező ártatlan vidékire, addig a Népszínház utcában komor, kissé poétikusan szomorú feszességgel sorakoznak egymás mellé és mementót kiáltanak az elszánt fogadónak. És a fogadó meg is fogadja ezt az intést, magába és programjába mélyed, s nem is néz fel addig, amíg a Kerepesi temetőt elhagyva az MTK pálya mellé nem ér a villamos. Ilyenkor abban a szerencsés helyzetben van a fogadó, hogy felülről nézhet le az MTK fellegvárára, mert a villamos íve magas töltésen fut, beláthat a pályára, ahol rendszerint éppen folyik valami küzdelem. Az MTK harcol azokban a boxokban ropogtatják a zabot, amiben dicső elődeik. A hatvanéves pálya sem sokat változott. Dehát minek is változott volna, amikor olyan szép? A gyönyörű budapesti lóversenyteret több irányból és többféleképpen is meg lehet közelíteni, jelesül a szélrózsa minden irányából, és autóbusszal, villamossal, taxival vagy gyalog, de ezen megközelítésilehetőségekközül csak egy irány és egy forma adekvát: a Népszínház utca elejéről induló „L" jelzésű különvillamos. Ez a járat a lóversenyért és közönségéért van, ez a járat, ez az útvonal az, amely hangulatával, irányával, jellemével indulási pontjától végcéljáig ébrentartja a fogadó lelkét, tudatosítja benne, hogy hová készül, s a lényegre irányítja a figyelmét. Mielőtt felszállna a fogadó a Népszínház utca sarkán a villamosra, máris a pályán érzi magát: vehet tökmagot, sült gesztenyét, pattogatott 40