Budapest, 1966. (4. évfolyam)

8. szám november - dr. Gábori Miklós: Neandervölgy Budapest hatá-rában

Dr. Gábori Miklós Neandervolgy Budapest határában Az ásatások helyszíne: csupán 4 méter mélyre kellett hatolni, hogy az ősember vadásztáborát megtalálják Az elmúlt években Budapest és Érd-Parkváros határán neandervölgyi korú lelőhelyet tártak fel, melynek híre ugyan többször szerepelt a sajtóban, rádióban, ma már azonban jobban ismerik külföldön, mint itthon. Tudományos eredményekkel gyakran előforduló eset. .. Az eddig ismert legrégibb emberi település városunk körzetében: 50000 éves. Nem becslések, hanem radiokarbon vizsgálatok alapján tudjuk ezt. Közép-európai viszonylatban is ritkaság! Méltán keltette fel a hazai és külföldi kutatók érdeklődését, akik közül sokan fordultak meg az ásatások idején a köves, romantikus érdi fennsíkon. Az ősember vadásztanyájának feltárása után hat ismert tudós dolgozott a leletek vizsgálatán. Geológiai, paleontológiái, növénytani, kőzettani, régészeti vizsgálatok következtek — s ma úgyszólván min. dent tudunk erről a különös régészeti lelőhelyről, a kis ősember-csoport életéről, ami a modern kutatási módszerek mellett lehetséges. Szinte kísértést érez az ember, hogy színes „életképet" fessen a neandervölgyi ember lakóhelyéről, az ősember „hétköznapjairól", az egykori tájról, állatvilágról. De maradjunk inkább a tudományos adatok, eredmények mellett. Azok talán még érdekesebbek. Hiteles adatok a Budapest területén élt legrégibb emberről — koráról, műveltségéről, életmódjáról. Az érdi fennsíkon sokszázezer évvel ezelőtt alakult ki az a mély, helyenként sziklás völgy, melyet most az épülő új balatoni autóút hatalmas töltése vág keresztül. A jégkorszak előtt a völgy egyik partjába két kisebb, sekélyebb völgy torkollt. Félbemaradt „völgyfők" voltak — alig 4 méter mély, meredek falú, mészkőbe vájódott, száraz teknők. Ebben a két védett, Délnyugatra néző, a jégkor idején is viszonylag melegebb, természet által nyújtott „lakótérben" települt meg a neandervölgyi ember. Első alkalommal valószínűleg elhullott állatok — barlangi medve, barlangi oroszlán és egy, ma már kihalt szamárfajta tetemei vonzották ide a vadászokat. A völgyteknők fenekéről állatok csontjai, tüzelés nyomai és pattintott kőszerszámok kerültek elő. Az első, rövidebb ideig tartó látogatásnak a maradványait befedte a föld — majd később ugyanaz a népcsoport tért vissza a már jól ismert helyre. Ez a második tartózkodás sokkal hosszabb ideig tartott. Állandó ittlakásra természetesen nem gondolhatunk, az ősembercsoport folytonosan mozgott a tágabb környéken, de rendszeresen visszatért a táborhelyre a zsákmánnyal. Egy méter vastag hulladék halmozódott fel a lábuk alatt: hihetetlen mennyiségű állatcsont, kőszerszámok százai, tűzhelyek, kis eszközkészítő műhelyek maradtak ránk mélyen a föld alatt. Ez a „kultúrréteg" most a kutatók zsákmánya. A régész számára az idő földrétegeket jelent. A jégkorszaki rétegek magukba zárták a vadásztanyát, mint egy történelmi könyvjelzőt a könyv lapjai. A völgyteknők az idők során betöltődtek, eltűntek — a geológus azt mondja: „rejtettekké váltak" —, észre sem lehetett venni az ásatásig, hogy itt valaha emberek éltek. Az épülő balatoni műútról most néhány elszórt kis ház látszik a fennsíkon, bekerítetlen kertek, gyümölcsfák, csacsi legelészik. Nehéz elképzelni, hogy a vizsgált időben kizárólag hideget kedvelő fenyők nőttek itt, a barackfák és málnabokrok helyén. Éspedig először erdei fenyők, később megjelentek a lucfenyők, vörösfenyők, végül a cirbolyák. Az utolsó nagy jégkorszak közeledett. A tűzhelyeken égett faszéndarabok százait vizsgálták meg, rétegenként statisztikai vizsgálatot végeztek rajtuk — a leletek fontosságára való tekintettel holland és amerikai laboratóriumok szívességből végezték el évszámnyi pontosságú kormeghatározásukat. Az utolsó jégkor — a Würm-jégkor — i. e. 70 000 év körül kezdődött el. A „lakó-teknők" ekkor még üresek voltak. Rendkívül érdekes időszak ez — a neandervölgyi ember kora. Évezredeken keresztül lassan vált egyre hidegebbé az éghajlat, időközönként még enyhébb periódusok is voltak — fokozatosan jelentek meg a tundrái éghajlatot kedvelő növények és állatok. Nedves és száraz steppei klíma váltogatta egymást — és mindezt figyelemmel lehet kísérni a vadásztábor hulladékrétegeiben, az egymás fölé rakódott telep-szintekben. Az ősember generációi átélték ezeket a változásokat. Észre sem vették — mégis kissé megváltozott az életük. A telep rétegei, a bennük talált leletek, a kémiai, fizikai vizsgálatok mutatják az éghajlat változását — s a változás kihatott a vadászatra, a táplálkozásra is. Hosszú idejű tartózkodásuk vége felé egyre gyakrabban jelentek meg sarkvidéki állatok, először apróbb rágcsálók, melyek az éghajlat lehűlésével kerültek hozzánk, aztán az északi tundrák rénszarvasa lett gyakoribb — agancsából szerszámot készítettek. Négyzetméteres háló^rendszerben tárják fel az ősember lakóhelyét. Vékony rétegenként, szinte úgy hámozzák le egymásról a sok csontdarabot, a hulladékhalmok anyagát, köztük a pattintott kőszerszámokat. Tíz centiméteres hálózatban pontosan rajzolják, fényképezik az előkerülő leleteket. A tábor maradványai úgy fekszenek előttünk, ahogy egykor a felszínen, a szabad ég alatt voltak. A kikerülő földet átszitálják, talajmintákat vesznek — a kémiai vizsgálat grafikonon mutatja az idő múlását. Kiáztatják, iszapolják belőlük a legapróbb csigákat is. Sokat mondanak ezek is a klímáról, mivel az apróbb élőlények sokkal érzékenyebben reagálnak a hőmérséklet változására, mint a nagyvadak. Közel 50 000 állatcsont került felszínre ezen a lakóhelyen. Szinte valamennyi a vadászat révén került ide — így valóban a kor állatvilága és „étlapja" elevenedik meg előttünk. Alapos zoológiai vizsgálatok még az étlap változásait is kimutatják. A fennsík nagyon gazdag volt vadban. Elsősorban barlangi medve került a vadásztanyára, rendkívül nagy mennyiségben. Itt élt a gyapjas orrszarvú, a jégkori vádló és szamár; négyféle szarvasfajta, köztük az óriás-gím csontjai kerültek elő. A mammut ritkábban fordult még elő — ez az állat csak később vált gyakorivá nálunk. Megtalálható azonban az oroszlán, a párduc, gyakori a farkas, sok kisebb állat, gyakran fordultak elő a hiéna csontjai. Hogy az utóbbit vadászták-e vagy csak a hulladék körül ólálko dókat ütötték agyon — nem lehet eldönteni. Az oroszlánt viszont, úgy látszik, csak a bőréért vadászták. Milyen merész megállapítás ez — tízezer évek távlatából! Csupán néhány ezer állatcsont anatómiai vizsgálata szükséges ahhoz, hogy biztosan tudjuk: az oroszlánt a táboron kívül nyúzták meg, húsát kinnhagyták, csak a lábvégek és a koponya került a bőrrel együtt ide. Harminckét állatfaj fordult elő — sarkköri rókától a mammutig. A vizsgálatok szerint a vadászat főleg ősszel és tavasszal folyt.