Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Nóti Ilona: Pestiek, vigyázat!

Hogyan ölthetett ilyen méreteket ez a — nem szeretem a huliganizmus szót — fővárosi zsiványkodás ? Ezeket a garázdákat és közvagyonfosztogatókat nem lehet féken tartani? Egy egész társadalom ne tudjon móresre tanítani néhány hitvány elemet ? A társadalmi tulajdon védelmére törvényeink vannak. Ha a pénztáros kétezer forintot sikkaszt, meg kell fizetnie a kárt és felfüggesztett vagy nem felfüggesztett börtönbüntetést kap. Aki Stróbl Alajos pótolhatatlan Szent István szobrát megcsonkítja — legszigorúbb esetben is (ha tetten érik, mert kinyomozására az ég világon senki sem vállalkozik) szabálysértést követ el. A köztéri műtárgy valami rejtélyes okból — legalábbis törvényeink tükrében — nem társadalmi tulajdon. A munkahelyről kalapácsot hazavinni üzemi szarkaság — a Jubileumi parkból egyszerre harminc rózsatövet ellopni — üsse kő, nem ültetünk több rózsát... A miértekre és hogyanokra valahol itt van a válasz. Nem vagyunk elég következetesek. Az emlékmű-ház, egy régi utca fasora, egy köztéri lámpa, szobor vagy egy múzeumi tárgy: köztulajdon. A gyárban előállított gépalkatrész: társadalmi tulajdon. Mi a különbség ? Az, hogy a társadalmi tulajdont szigorúan védjük, míg a köztulajdon a hatósági erélytelenség és a bírói gyakorlat hibás volta miatt Szót kér a nyilvánosság Az utóbbi évek talán egyik legkellemesebb meglepetése az a nagyfokú érdeklődés, melyet Budapest lakossága tanúsít a várospolitikai, városfejlesztési kérdések iránt. Ami természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a városfejlesztési, rendezési alkotó munka megfelelő elismerést nyert, hanem azt is, hogy e munkát végző szakemberek, hivatalos szervek felelőssége is megnövekedett a közvélemény fokozottabb ellenőrzése, a nagyobb nyilvánosság miatt. Türelem, fegyelmezettség, az ügy iránti odaadás, a lakosság iránti tisztelet szükséges ahhoz, hogy a sok jóindulatú, de gyakran hozzá nem értő kérdésből, naiv javaslatból éppen a lényeget, a felhasználhatót kiválasszuk. Lehetséges, hogy egy-egy vita, előadás nem hozza meg mindjárt a várt eredményt, olykor talán lassítja is egyegy terv végleges kialakítását, de semmiképpen sem tekinthető haszontalannak, időpocsékolásnak, cél nélküli fáradozásnak. Elég a megállapítás bizonyítására megemlítenünk a HNF Budapesti Bizottságának nyilvános vitáját a Nemzeti Színház terveiről. E vitán a tervező Hoffer Miklós feltárta elképzeléseit, gondjait a színház belső kiképzésére vonatkozóan. A hozzászólók, ha csak részletkérdésekben is, de segítséget nyújtottak a tervezőnek, akivel már a vita alkalmával megállapodás történt, hogy miután elkészítette végleges tervét, azt újabb vitára bocsátja. Ugyancsak eredményesnek mutatkozott az is, amikor ismertették és megvitatták a főváros egy-egy kerületének távlati tervét a lakossággal. Jó akciónak lehet mondani a XX., XXI. kerületek társadalmi szervei kezdeményezését is, amely a Kis-Duna-part és környékének rendezésére vonatkozik. Százezrek pihenését, hétvégi teljesen védtelen. Az egyikért börtön és priusz jár, a másikért csupán pénzbüntetés, illetve fizetésképtelenség vagy tudatos nemfizetés esetén — ami ritka, mert közadók módjára levonják a fizetésből — húsz napig terjedő elzárás. Azaz még ez sem, mert ha holnaptól kezdve magam törném össze a Ménesi úti burákat — darabja ötszáz forint — bizonyára egyeden tanú sem akadna, aki e tárgyban hajlandó lenne a száját kinyitni. Mi köze hozzá, nem ő fizeti, hanem én, igaz ? Na és ha elmegy a bíróságra ... Tíz burát zúztam össze, tanú csak egy lámpa összezúzását látta... Vagy kettőét. A többi nem bizonyítható, tehát két bura árát vagyok köteles megtéríteni. Anapi hírekben igen változatos ötletekkel találkozik az ember, amelyeket városukat komolyan védeni akaró polgármesterek találtak ki a világ minden táján. Az egyik városban kétnapi utcaseprésre ítélik azt, aki részegen botrányt rendez az utcán. A másik városban a köztéri virágtolvajnak egy napig kell kocsit mosnia a posta garázsában. A harmadik városban — s ez minden bizalmi állástól megfosztja a kártevőt néhány évre — automatikusan priuszt kap az ülető. Vagyis pénzzel meg nem váltható büntetéssel sújtják azokat, akik tudatos rossz szándékkal vagy idétlenségből vétenek a városi együttélés normái ellen. szórakozását lehetne kulturáltabbá, jobbá tenni, nagyobb társadalmi összefogással. Mert erről van szó! önkéntes társadalmi munkások ezrei, fiatalok, műszakiak szívesen jönnének segíteni, ha munkájuknak látnák az értelmét! Ehhez persze az kell, hogy a lakosság ismerje meg e terveket, tudatában legyen annak, hogyan fogják Budapestnek e még eléggé elhanyagolt részét megváltoztatni és a lakosság szolgálatába állítani. Milyen akadályai vannak a városfejlesztési, rendezési vitafórum szélesebb körű kibontakoztatásának, milyen tényezők gátolják a lakosság segítőkészségének az eddiginél jelentősebb felhasználását ? Egyes vezető szakemberek, szakigazgatási dolgozók nem ismerték még fel a Népfront vitafórumainak jelentőségét, nem élnek e vitafórumok adta lehetőségekkel. Nehezen akarják megérteni azt az alapigazságot, hogy ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni a lakosság véleményét, még akkor sem, ha az talán szakszerűtlen vagy vitatható. A közvéleményt helyes irányba befolyásolni, vezetni, tájékoztatni — a szakemberek munkájának megkönnyítését is jelenti, mert gyakran előfordul, hogy a lakosság csak azért háborog és azért ad nemtetszésének kifejezést, mert tájékozatlan. Rendszeresíteni kellene, hogy minden olyan nagyobb jelentőségű létesítményt, fejlesztést, rendezési tervet, amely érdeklődésre tarthat számot és a lakosság tömegeit érinti, társadalmi vitára bocsássunk. Egyes fontos témákat csak akkor visznek a lakosság elé, amikor tulajdonképpen a kérdés már eldőlt. Valahol, valakik döntöttek, de mivel mostanában divattá vált az ankétok, viták tartása, Kitűnő nevelési módszer. Legalábbis sokkal hatásosabb, mint a mi gyakorlatunk, sőt, — erre amúgy is roppant érzékenyek vagyunk — sokkal humánusabb is. Mert nemcsak a ráció, hanem a humanitás is ellentmond annak, hogy a társadalom konstruktív többsége a destruktív kisebbség kiszolgáltatottja legyen. A gondolatsort nehéz megszakítani — bár úgy érzem, van abban valami lehangoló, ha az ember a fej vagy írás egyszerű igazságát magában hordozó felháborodását, jogos méltatlankodását üyen hosszan kényszerül indokolni, elemezni, magyarázni. Mentegetőzés látszata van a dolognak. Mintha társadalmi toleranciánk olyan helyzetet teremtett volna, hogy nekem, a városért halni kész polgárnak takargatnom kellene a szülőföldem iránti hűségemet, vagy mint közírónak, szégyellenem kellene a zászlót, amelyre felesküdtem. Természetesen nem erről van szó — az érvelés, elemzés és indoklás kényszere nem mentegetőzésből, hanem: félelemből fakad. Félek, hiába támogatom meg indulatomat még oly sok önmagáért beszélő ténnyel, — írásom csupán az e tárgyban idáig íródott többi cikket szaporítja, a falra hányt borsó dicstelen sorsát vállalva. Még ennél is jobban félek azonban attól, hogy egy napon, amikor reggelre kelve a Bazilikának csak hűlt helyét találjuk, kénytelen leszek leírni a szomorú elégtételt: ugye, megmondtuk ... ? hát „tegyünk eleget ennek a követelménynek is" jelszóval, rendeznek ilyen vitákat és ankétokat. A Margitszigetre tervezett toronyszálló vitája jó vita volt. Okos, hasznos bírálatok hangzottak el. Kiderült azonban, hogy a vita akkor zajlott már le, amikor több mint harminc szerv jóváhagyta a tervet. Mi szükség van erre ? Nem használt sem a tervezőnek, sem a közönségnek. A tervező joggal keseredett el, hiszen nem a szálloda tervét vitatták, hanem a helyét, hogy miért kell azt éppen a Szigetre építeni. A meghívott közönség furcsának találta, miért kérdezik a véleményét, mikor már úgyis döntöttek. A jövőben törekedni kellene arra, hogy csak olyan kérdésekről rendezzünk vitát, amelyek megvitatása nem formális. A társadalmi viták hitelét gyakran fékezi az a kialakult helytelen gyakorlat is, hogy az elhangzott javaslatokra — jókra, rosszakra egyaránt — nem válaszolnak. Nagyobb nyilvánosságot kellene biztosítani az ellenjavaslatoknak, illetve a többi lehetséges megoldásnak is. A napilapokban, folyóiratokban fel kellene hívni a közönség figyelmét arra, hogy miről folyik a vita. Ezzel is gondolkodásra, véleményük elmondására késztetjük az embereket. A teljesség igénye nélkül néhány gondolatot vázoltunk azzal a céllal, hogy azt a nagyfokú érdeklődést, amely a lakosságban megvan Budapest sorsa, fejlődése iránt, helyes irányba tereljük. Ügy gondoljuk, hogy kiváló szakembereink, a nagy felelősséget viselő szakigazgatási szervek jobban tudnák ellátni feladatukat, ha az eddiginél nagyobb figyelmet fordítanának a lakosság aktivitásában rejlő óriási tartalékerő felhasználására. Gaál Jenő A Hazafias Népfront városfejlesztési vitafórumainak tapasztalatairól 29