Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Nóti Ilona: Pestiek, vigyázat!

Nóti Ilona Pestiek, vigyázat! Aminap egy igen komoly, higgadt és kulturált emberrel volt találkozásom: a Fővárosi Elektromosművek közvilágítási osztályának egyik tudós mérnökével. Vagy két órácskát beszélgettünk — és ez elegendő volt ahhoz, hogy a magamon hónapok óta tapasztalt kórosan keserű indulat egészséges dühvé álljon össze bennem. Eszmecserénk során ugyanis rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, ez a széles látókörű, sokat tapasztalt ember pontosan azt a fogcsikorgató féltékenységet táplálja magában, mint én. Ha már ketten vagyunk, — akkor bizonyos, hogy nagyon sokan vagyunk még, akiket ugyanez az indulat rág: feljogosítva érzem magam, hogy végre kimondjam a nyilvánosság előtt is. Féltékeny vagyok Budapestre. Sötét, sűrű irigységgel szeretném eltakarni ELŐLE, széttárt karokkal szeretném nekivetni a hátam, hogy megvédjem TŐLE, fortyogó haraggal veszem tudomásul, hogy NEKI is megmutatja szép arcát. És egyáltalán: villámosztó Zeuszként mennykővel szeretném agyoncsapni őt, valahányszor kinyújtja kezét az én Budapestem után. Tudom, a mi humánus szemléletű vüágunkban nem illik ilyesmit mondani, — de a szerelemből fakadt féltés akkor is elementáris indulat, ha nem személyi viszonylatban, hanem a szülőföld védelmében csap ki az emberből, s a mennykőosztogatás vágya szerintem kutyakötelessége mindenkinek, aki közügyben dühös. A közvüágítási tudóssal egyébként éppen azon sopánkodtunk, müyen gyéren pislákol ez a vágy — milyen érthetetlenül gyéren! — arra hívatott hatóságainkban, sőt törvényhozó testületeinkben ... Mert ha nem így lenne, nem lenne okunk félteni TŐLE a fővárost. Tőle, a sokarcú és soknevű Valakitől, aki nem érdemli meg a „pesti" rangot, mert itt lakik ugyan köztünk, de semmi köze nincs Budapesthez. Barbár, Európán kívüli individuum ő, valahonnan a hetedik világrészből zúdulhatott ránk, hiszen különben nyoma lenne rajta az eddig ismert földrészek valamelyik kultúrájának. Vagy ha már szelleme feltöretlen ugar, legalább a közösségi tudat szikrája lenne megtalálható benne! Sajnos, lénye ettől éppoly érínteden, mint a kultúrától vagy a civilizációtól... Pedig különben roppant leleményes fickó! Csak az Elektromosműveknek több mint félmillió forint kárt okoz évente. Persze, ha formában van, akkor többet is. Amikor például az Erzsébet-híd avatása volt, a Fővárosi Tanács a Gellérthegy hídfőre néző két sétányának gázlámpáit modernizáltatta, s úgy tempírozta a munkát, hogy a híd átadására készen legyen a sétányok elektrifikálása is. Igenám, de a nyájas Ismeretlen résen volt, s az egész berendezést — ellopta. A Főváros szólt a kivitelező vállalatnak, hogy a nyomaveszett berendezést sürgősen készítse el mégegyszer. A vállalat kivonult, letáborozott, élőiről kezdte a szerelést, — másnap reggelre lába kélt a műhelynek, felvonulási épületnek s természetesen az elektromos berendezésnek is. Harmadszorra sikerült csak — erős felügyelet mellett — bevégezni a munkát, s a mai napig — isten csodájára — még megőrizni a világítótesteket. A Gellért-szobor kőpárkányán levő két kandeláber azonban bizonyára az idők végezetéig vak marad, mert ismeretien tettesek minden egyes alkalommal leszerelik... Az Elektromosművek állandó rombolási pontként tartja nyilván a főváros több utcáját, mint például a Naphegy utcát, a Ménesi utat, az Élmunkáshidat, a Lánchíd aluljáróját, stb.-t. Az pedig már teljesen kialakult gyakorlat, hogy a Népstadion kandelábereit a nagy sportesemények előtti két nappal szabad csak felszerelni, mert ha egy hétig lenne történetesen őrizet nélkül, — az esemény napjára épp úgy pozdorjává zúzódnék, mint ahogy eddig még mindenegyes alkalommal megtörtént. Arról nem is szólva, hogy egy-egy elvesztett Fradi vagy egyéb mérkőzés átlag húszezer forintba kerül, ennyi ára lámpát vernek le a vesztő csapat bánatsújtotta szurkolói. S bár a vandalizmus nemcsak Budapest elektromoshálózatát pusztítja, hanem emlékműveit, díszcserjéit, rózsatöveit, szobrait és díszkútjait is, — engedtessék meg, hogy szomorú poénként ismét egy elektromos példát mondjak el, amely méreteiben már-már amerikai dimenziókra emlékeztet. Budapest legszebb épületei a nyári idegenforgalmi szezonban estéről estére díszkivilágítást kapnak. Hogy a Halászbástya még szikrázóbban tükröződhessék a Dunában, a Fővárosi Tanács városrendezési osztálya teljesen új, korszerű, nagyteljesítményű jódgőzlámpa berendezést rendelt, amelynek vakító fehér fénye egészen kivételes hatást produkált volna. Volna... Az átadás napján azonban a napilapokban megjelent egy kommüniké a díszkivilágítási rendeletről — azzal a záradékkal, hogy a Halászbástya Európa-szerte egyedülálló új világítási berendezését sajnos a lámpahuligánok miatt nem lehet üzembehelyezni. Az ötvennégy fényszóróból ugyanis már csak négy van. S ami van, az is csupa roncs. Már a műszaki átadás előtt roncs volt... Tudom, minden miértnek van azértje. Azt is tudom, hogy hűvös szemtelenséget kívánó tárgyilagossággal hosszan lehetne értekezni a második világháború — huszonegy év telt el azóta! — demoralizáló hatásáról, továbbá bizonyára nem érdektelen tanulmányt lehetne folytatni az elmúlt években Budapestre özönlő és urbánus hagyományokkal nem rendelkező tömegek szociológiájáról. Ideológiai analízisekbe lehetne bocsátkozni a demokrácia értelmezéséről, a közmorált alakító hatóerőkről, s a kérdés megközelítésének egyéb, nagyon tudományos módjait lehetne választani. Mindehhez azonban isteni türelemre — és a közömbösségnek olyan fokára lenne szükség, amellyel — szerencsére! — nem rendelkezem. Nem vagyok szociológus, tudós, csak egyszerű állampolgár, egy fővárosi lakos a sok közül. Járok moziba, olvasok újságot, hallgatok rádiót — és Pesten élek. Figyelem a különböző propagandaorgánumok egyre sűrűbbé váló jelzéseit; vigyázat, fogjunk össze mi, pestiek, mert felelőtlen elemek vannak köztünk, ne hagyjuk, hogy Európa egyik legszebb ékességét otrombán csonkítsák! íródnak, írdogálódnak a jámbor és kevésbé jámbor cikkek köztulajdonról, szocialista magatartásról, felelősségről és példamutatásról, közben tapasztalom, — a rombolási pontként nyilvántartott Ménesi úton lakom — hogy ablakom alatt soha nem ér meg két napot a díszkandeláber. Ezen kívül — és nem utolsósorban — újságíró is vagyok. Az élet legkülönbözőbb közegeiben mozgok: nap mint nap jut el hozzám a társadalom egyre fokozódó — jobb esetben — ingerültsége, sajnos többnyire rezignációja, — kár minden szép szándékért, anyagi és erkölcsi energiáért: huszonegy év kevés volt, a demokrácia fogalmát nem tudtuk még megmagyarázni, különben is, „a levegőben van valami", mert a nemtelen ösztönök elszabadulása minden nagyvárosban világszerte korjelenség . .. Bennem semmiféle rezignáció sincs — én az ingerültek közé tartozom. Mint Budapest szülötte, mint európai, mint világszemléletemből fakadóan társadalmi felelősséget érző ember, — elutasítok minden belenyugvást és kifogást, ami közösség- és kultúraellenes. Nem fogadom el a „levegőben van valami" hervatag miszticizmusát és nem fogadom el az igehirdetést, mint a nevelés egyedül üdvözítő formáját. Ennél sokkal reálisabban keil taglalnunk ezt a Budapestet mételyező — és hét-nyolc éve ívelő tendenciát mutató — morbiditást, ha az utánunk jövő nemzedéknek egy valóban magasabbrendű közmorált és egy nagymúltú metropolist akarunk átadni. 28