Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Komlós Aladár: Budapest a költészetben

S ágakra osztván fel magokat, körül — S általfolydogálják szomjú vidékeink, S a gyönge vagy száradni indult Elmeeret fakadásra késztik. A felvilágosodás és az annak szellemét folytató magyar romantika költői valamenynyien lelkesen óhajtják Pest növekedését. A 40-es évek költői már nem is Budára, hanem szinte gyermekes optimizmussal, mint valami magyar Párizsra, Pestre büszkék. A fővárosias Pest egyelőre csak álmaikban él ugyan, de ott olyan erővel, hogy meg kellett valósulnia. Ányos Pál még Buda múltját siratja, Gvadányi még bosszankodással vegyes álmélkodással jár-kél a városban, Virág és Berzsenyi már mint a felvilágosodás reményéről szól róla, — s most neve szinte egybeforr a polgárosodással, a civilizációval, a munkával és kultúrával, a várostisztelő Vörösmarty szemében Pest a haza szíve és agya, a humánus élet egyetlen lehetősége az országban. Petőfi két enyhén szatirikus versben jókedvűen csúfolkodik a lakosság egy részével, ennek úrhatnám nagyzolása miatt, de egyébként érezzük, hogy éppúgy otthon van Pesten, mint az ország bármely részében. 1849 után hangzik fel Pesttel szemben az első kritika. Arany János a nyüzsgő Pestről, ahol lépten-nyomon „német szó, piszok" veszi körül az utcán, visszavágyódik Nagyszalontára, s a természetbe igyekszik menekülni: a Ligetbe és a Margitszigetre: Oe tölgyek alatt, valamerre Jártam, szülőhonomat — csakis ott — találtam; S hol tengve, tunyán hajt s nem virul a tölgy: Volt bár Kánaán, nem lett honom a föld. (A tölgyek alatt) Holott kérdéses, hogy az egykorú Pest valóban annyira német volt-e, mint a kortársak olykor panaszolják. A kérdés legjobb ismerője szerint a nacionalista hírlapi propaganda rajzolta oly németesnek a két város lakosságát, amilyen az sosem volt; annak az érzékenysége háborodott fel holmi kis germanizmusokon: „Az egykorú adatok alapján elfogulatlanul azt mondhatjuk, hogy Pest-Budán mindig kellő számmal volt képviselve a magyar elem."1

Alighanem tévedés volna az a vélekedés is, hogy Arany egészében elutasította Pestet. Hiszen ottmaradt, holott módjában lett volna elhagyni. Pesthez való viszonya legvilágosabban közvetve nyilatkozik meg, mikor megörül a főváros utcáin megpillantott búzásszekérnek: hogy a mezőt, az anyatermészet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog itt benn, — s tüzesebben vér Láttodra te búzás alföldi szekér". (Vásárban) Gyulai Pál is csak a természetet hiányolja itt kezdettől fogva. Az ő felfogásával s az 1848 előtt felnőtt többi íróéval összefér Budapest nagyszerű jövőjének igenlése, de a századvégi epigonok már magyartalansággal, kozmopolitizmussal, erkölcstelenséggel vádolják a fővárost. Náluk jelentkezik először, itt-ott már politikai szembenállássá élesedve a Pest-ellenesség. Akkor jelentkezik ez, amikor a fővárosban szerepet kezd játszani a pesti polgár és veszélyezteti a feudális elemek fölényét; a századvégen. Ettől kezdve a Pest-ellenesség 1 Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig, 1937- 266.1. osztálytartalmat kap, politikai töltést, a „pesti" fogalma összeolvad a kozmopolitával, egyértelmű lesz némelyek ajkán a nem-magyarral, s szembeállítják vele az állítólag erkölcsösebb, megbízható, jámbor és jó vidéki magyart. A népnemzeti iskola pápája, Gyulai még távol áll e felfogástól s nyomatékosan hangsúlyozza a főváros nemzeti értékét és jelentőségét, de epigonjai mint erkölcstelent és bűnöst, kivetik Pestet a magyarságból, tekintélyben utódja, Beöthy Zsolt is csak a vidéken születő irodalmat hajlandó magyarnak elismerni. Mikor Szabolcska Mihály panaszkodik, hogy városban kell élnie (1901), Gyulai okos gúnnyal felel neki: „ ... egy kissé szenvelgőnek találom, amennyiben Ön, ha akarna, falun is lakhatna." Ahogy Horatius is szatírát rajzol Alfiusról, aki miután lelkesen áradozik a vidéki életről, Rómában marad s pénzét uzsorakamatra adja kölcsön. Az 1840-es évektől 1900-ig — bár egy-egy szomorkás sóhaj is felhangzik — irodalmunkban túlnyomó az együttérző öröm, amellyel Pest (és mindig csak Pest) nagylendületű épülését szemlélik. Vajda János, noha a természet rajongója, azt hirdeti, hogy a regényesség, a szív regényessége immár a fővárosba költözött. Reviczky Gyula is lelkesen ünnepli Pestet, mint a lüktető szellemi élet és harc színhelyét: Csakhogy Ittvagyok megint E nagy város zsivajában! Mert hol álmos béke int, Ott nem élet, poshadás van Ott a költő otthona, Hol a szellem küzd, csak ott van; S nem ahol, mint egy boa, Lustálkodik jóllakottan. (Budapesten) Aztán jelentkezni kezdenek az árnyak: Arany János a Hídavatásban (1877) már ráeszmél a kapitalista nagyváros veszedelmeire, a pénz romlásba, bűnbe csábító hatalmára. Kiss József vegyes érzéssel fogadja még az Andrássy út kiépítését is, men a lebontott kis utcákkal eltűntek ifjúsága emlékei. Egy költeményében a kémény mögül zsákmányra leskelődő varjúhoz hasonlítja magát, míg Rudnyánszky Gyula egy galambban érzi meg a hasonmását, amely fáradtan és koromtól beszennyezve pihen el estefelé: ToUa sáros, szárnya tépve ... S fut, tolong az utca népe; Ki látná itt a galambot, Hogy kifáradt, összeomlott I (Galamb a fővárosban) Kozma Andor csodálja az épülő Pest szépségét, a bár piszkos, de „gyönyörű cigánylányt", de bántja, hogy a paloták tövében szegényes viskók éktelenkednek, sőt a tisztaság terén is sok a kívánnivaló. Rudnyánszky az első abban is, hogy ráeszmél az árvaságra, mely a nagyvárosi tömegben az emberre rátelepszik. Kozma pedig észreveszi a szaporodó zenéskávéházak olcsó fényűzésébe menekülő szegénységet és a lesbenálló csődöt. Végül Szentessy Gyula mély együttérzéssel mutatja be a robotot, mely a pesti lányok életét elnyomorítja, álmaikat megöli. S körülbelül 1900-tól egyre több hangon szólal meg a szegénység. Kosztolányi Dezső úgy látja, hogy „a hosszú úton könny van és szemét", s részvéttel szemléli a külső Józsefváros kispolgári népét, Szép Ernő átéli a házmesteri terror alatt némán szenvedő cselédlányok elnyomottságát és a minden földi jóból kitagadottak epekedését az urak örömeiért: Alszik a ház homályosan, tunyán. Egy baba felsír néha . . . s még motoszkál Egy konyhában az árva szobalány. A lány belekezd valami kis dalba, Nótázik ásítozva, szomorún, Halkan, hogy a házmester meg ne hallja. (Kapuzárás) Juhász Gyulát elcsüggeszti a gazdagság és szegénység ellentéte, Kemény Simon harsogó színekkel festi le a szélhámos gazdagok és az illúziókkal táplálkozó szegények vonulását a Horthy-korbeli Rákóczi úton, Somlyó Zoltán az artista-hotel kizsákmányolt lakóinak síri komorságát festi, Várnai Zseni a maga naptalan lakását és a munkanélküli, éhező lányok sóvár ácsorgását a büífék előtt: valamennyien a pénz, illetve a pénztelenség elnyomorító hatását, mely az ekorbeli versek uralkodó témája. Zsolt Béla a húszas évek elvadult hajszáját kiáltja bele a világba, Bálint Györgyöt a modern nagyvárosi sors sivár taposómalma lázítja fel, Szabó Lőrincet megdöbbenti a Körút éjszakai munkásainak élete, Hollós Korvin Lajos átérzi a faluból felcsábult parasztlány fájdalmas csalódását és a kispolgárok szűk perspektívájú sorsának kietlenségét. Az a Budapest tükröződik verseikben, amelyet megtépett az első világháború és utána feldúlt a véres fehérterror. Szavaik vannak a pesti szegénységről, nem politikai eredetű, sőt politikaivá nem is váló, hanem spontán emberi együttérzésből fakadó szavak. A „bús pesti nép" nemcsak a munkásokat jelenti, hanem a kispolgárok, élhetetlen félemberek, koldusok tömegét is. Sík Sándor és Lányi Sarolta észreveszi a szomorú külvárosi gyerekeket is. A sötét színek mellett természetesen fények is fel-felcsillannak: Babits Mihály a telepről, ahol lakik, visszamenekül a Körút fényes lámpáihoz, sőt élvezi harmadik emeleti lakásának elszigeteltségét is, Kassák Lajost mámorral tölti el az ablak alatt lüktetve nyüzsgő tömeg, Erdélyi Józsefet a bérházban felhangzó tücsökszó vigasztalja meg s Kuczka Péter, a villamosok zúgásában is ezt véli hallani. S vannak, akik újra meg újra szerelmet vallanak a városnak: így Vas István, aki tisztán látja a nagypolgári Lipótváros visszásságait, mégis dacos szeretettel, bátran megvallja odatartozását: Hatalmas lánc, te zárd be életem! Fogadj magadba, tág, gyönyörű korsó! te zűrös város, te vagy énnekem a szülőföld, a bölcső, a koporsó. Hol ábrándoztam nyári éjeken, tarkán tündöklik lenn a Dunakorzó. Bárány szereti ugy a legelőt, mint ülni én e terraszok előtt. (Budapesti körkép ) Végh György pedig már éppenséggel megtagadja a Várat és Pest fél proletár, fél kispolgári utcáival él meghitt közösségben. Szeretik-e Pestet vagy sem, élményeik ide fűződnek, s ezért a Körút és a bérházak életét ábrázolják. A realizmusnak kellett eljönnie, hogy költőink erről is beszélni merjenek. De most sem esik Pest minden részére a költészet fénye. A Stefánia-korzó csak sanzonokban szerepel, a Váci utca fényes kirakatai sem igen tükröződnek a versekben, legtöbbször a hetedik- és nyolcadik kerületet látjuk, egy-egy fontosabb intézményt, mint az Egyetem, a nagy könyvtárak, a Keleti és Nyugati pályaudvar, azokat a helyeket tehát, ahol a polgári élet zajlik, a kávéházakat, főképp persze az írók egykori kedvenc tanyáit. Vajda, Reviczky és a századvég többi modernje a lendületes fejlődést szeretik Pesten, a 7