Budapest, 1966. (4. évfolyam)

7. szám október - Komlós Aladár: Budapest a költészetben

nyugatosok, mint a modern civilizáció és kultúra központját ünneplik, Ady köztük az egyeden, aki fanyalogva nézi (csak az éjszakai Pestnek bocsát meg), talán mert itt is észreveszi az egész magyar élet ferdeségeit, talán mert Párizs után ismerte meg. De az ő ellenszenve más, mint a népnemzetieké volt: ő nem több természetet kívánna a fővárosban, hanem több kultúrát és művészetet. Buda csak a huszadik században kezd költészetünkben ismét szerepet játszani. Bár a kőtömeggé váló Pest lakói légszomjtól hajtva szabad tereket, tág kilátást, jó levegőt és zöld fákat keresnek, munkahelyük többnyire Pesthez köti őket s villamos híján (az elsőt 1887-ben indították meg és akkor is csak a Nyugatitól a Király utcáig ment) a nehézkes és költséges közlekedés kedvüket veheti a Budára költözéstől. Ez lehet az oka, hogy a Margitszigetig el-elsétálnak ugyan, de lakóként csak századunkban telepednek le Budán. Pedig a szomjúság a természet után eleven maradt, sőt növekedett. Szabó Lőrinc: Szénásszekér ment át a városon című költeménye a mezővel való találkozásnak ugyanazt az örömét fejezi ki, mint Arany János félszázaddal korábbi Vásárban-ja. S most már Budának is vannak imádói. De a két ikerváros iránti szerelemnek különböző a tartalma. Míg a pesti verseké a büszkeség a magyar főváros nagyságán és lüktető életén, öröm az otthonra találáson, még ha ez az otthon szűk és kopottas is, a budai verseké többnyire gyönyörködés a szépségen, néha a kiránduló gyönyörködése. De hasonlók abban, hogy a Mátyás királyig visszanyúló város gazdag történelmi emlékei itt is, ott is visszhangot vernek. Mátyás híres vára az utolsó másfél évszázadban ugyan már ritkán dobogtatja meg a szíveket, de annál inkább a szabadsághősök kivégzésének emléke a Vérmezőn, a Múzeum, melynek lépcsőjéről Petőfi szavalta a Talpra magyar-t, a New York, a Japán, a Bucsinszky és az Ilkovics, általában az irodalmi kávéházak, ahol valamikor Ady, a Nyugat első nemzedéke és József Attila tanyázott és végül a második világháború emlékei. S legnagyobb költőinkben az emlékek nemcsak hangulatokat és képeket szülnek, hanem a nemzet sorsán töprengő gondolatokat is: a konzervatív Vargha Gyulában a párt- és osztályharcok emléke aggodalmat kelt az ország sorsa iránt, Ady a Dunánál két évezredre visszatekintve örök, sötét végzetet vél tornyosulni a folyó partján lakó népek fölött, József A ttila viszont ráeszmél a Duna menti szomszédos népek összefogásának parancsára. A századvégi pesti versekben szólal meg először az együttérzés a proletariátussal. Palágyi Lajos és a szocialista költők, mint Gyagyovszky Emil stb. lírájában. Zelk Zoltánná a havas zuglói táj látomása jelenik meg, füstölgő kémények, hangos csapszékek és üvöltő kutyák. A részvéten kívül náluk nagy erővel újból megszólal a lázadás is. A város peremének keserű hangjához most a budai gazdagok elleni gyűlölet hangja járul. Kispolgárok, proletárok és népiek hol bús irigységgel, hol felháborodva látják a rózsadombi villákat, a szabadság-hegyi teraszokat és a vérmezői lovaspólót. Erdélyi Józsefnél, József Attilánk és Illyésnél a részvét már fenyegető lázadásba csap át, sőt József Attilánál a jobb jövendő reményébe: Az uton rendőr, motyogó munkás, Röpcédulákkal egy-egy elvtárs iramlik át. Kutyaként szimatol eläre és mint a macska fülel hátra; kerülő utja minden lámpa. Romlott fényt hány a kocsma szája, tócsát okádik ablaka; benn fuldokolva leng a lámpa, napszámos virraszt egymaga. Szundít a kocsmáros, szuszog, ő nekivlcsorft a falnak, buja lépcsőkőn fölbuzog, sir. Élteti a forradalmat. (Külvárost éj) A második világháborúban derült ki, hogy fiai mennyire szeretik a fővárost. Az ez időben született versek végre már nem pestiek vagy budaiak, hanem budapestiek. A két testvérváros költői most emelkednek a legmagasabbra, forró és mély fájdalmukból most csapnak ki a legerőteljesebb képek. Soha ilyen képzeletbe maró víziókat nem festettek a városról, mint most, amikor apokaliptikus pusztulás dúlt utcáin, — de bízva is a jobb holnap elérkezésében és néha visszavágyódva a tegnap békéjébe. Illyés Gyula, Kassák Lajos, Vas István, Hollós Korvin Lajos, Keresztúry Dezső, Lakatos István e megrázó háborús versek legfőbb szerzői. Illyés Gyula ilyen képet fest a háború dúlta Budáról: Láttam Buda égését, az izzó koszorút egy nép fején, nép, népség hulltát, a háborút. Láttam, mint más az álmát, csonka hullát, dögöt a lecsapódó gránát csipkebokra között. Reggeli hatkor álltam az új év reggelén, reggeli holdvilágban egy ház-rom tetején. Nyíltak a gránátok gyors mózesi bokrai, próbált az isten vagy sors valamit mondani. Láttam a fagyos hóban az úttesten fejet oly laposra tlportan, mint a reliefek. Láttam holt anya karja közt még vak kisdedet, véresen, vért akarva nyalni a tej helyett. (Iszonyat) A felszabadulás után a budapesti versek, amelyek már szintén alig tesznek különbséget a két testvérváros közt — kifejezik az új élet ellentmondásosságát. Örülnek az újra nyugodtan szemlélhető, régismert házaknak és utcáknak, a lendülettel folyó újjáépítésnek, a vásárcsarnokokban újra felhalmozott élelmiszerbőségnek, az áruháznak, amely ma már a mienk, a munka új lehetőségének, melyben férj és feleség egyaránt résztvesz, de kifejezik, mint Váci Mihály a Pestre szakadt férfi fájdalmas búcsúját a falutól. A városi lét értékelése napjainkban változáson megy át, szinte visszájára fordul. Berzsenyi még a magány elől vágyott a városba, ahol megértő társaságot remélt, a mai ember A Költészet Napjai Budapesten alkalmából a Corvina kiadásában megjelent nyolcnyelvű versantológia címlapja ÁRION Szász Endre rajza 8