Budapest, 1966. (4. évfolyam)

5. szám augusztus - Major Máté: Térbeli Budapest

Major Máté Térbeli Budapest a Italában ismeretes, hogy Földünk laf\ kossága — ha a jelenlegi tendencir\ ák továbbra is zavartalanul érvényesülnek — az időszámításunk szerinti második milleniumra megkétszereződik, vagyis legalább hat milliárdnyi lesz. Általában ismeretes, de egészében felfogni ennek, minden vonatkozásban szédületes következményeit alig-alig vagyunk képesek. Nincs megfelelő mérőeszközünk, s általában nincs elégséges fantáziánk hozzá. így aztán nem is teszünk jóformán semmit, hogy legalább a legszükségesebb konzekvenciák levonásával, felkészüljünk erre a népesedési „robbanás"-ra. Még szerencse (?), hogy Európa ebben a roppant emberáradásban elmarad a „fejletlen" kontinensek mögött (a „fejlett" országokban a lakosság gyarapodása — durván számítva — még ötven százalékos sem lesz, szemben a „fejletlen"-ek legalább százhúszszázalékos növekedésével), de ez a felkészülés kötelezettségétől egyáltalán nem mentesít. A fenyegető népesedési perspektíva az építészet vonatkozásában is mérhetetlen nehéz leckét ad a világ építészeinek. Ma az emberiségnek mintegy harmada él emberhez nem méltó lakásban, vagy éppen lakás nélkül. Kétharmadának lakása is túlnyomórészt az elavulás különböző állapotában leledzik, és évről évre nagy tömegben esik ki az állományból. Ezt a kiesést ugyan pótolja és túlhaladja az évről évre épülő új lakások termelési volumene, de — amint tudjuk (s nemcsak nálunk, hanem az egész világon) — a termelés mennyiségileg és minőségileg is alatta marad az egyre növekvő, differenciálódó és változó igényeknek. Mi lesz itt három és fél évtized múlva? És mi a teendő lakás- lakóházépítészetünkben, hogy a csődöt elkerüljük ? S ez csak egyik — súlyos — kérdése az építészek leckéjéül adott problémának. A másik: a lakóházat, s minden más épületet és építményt befogadó települési együttes, a város jövőjének — nem kevésbé súlyos — kérdése. A városi — illetőleg a városias körülmények közti — életmód igénye egyre jobban feszíti, és veti szét, a régi települési kereteket, éspedig mindkét „egymás mellett élő" társadalmi formációban egyaránt. A városiasodás, illetőleg a vidéki lakosságnak városba özönlése — úgy látszik — nemcsak megállíthatatlan folyamat, de alig fékezhető is. Már ma a legtöbb európai ország népességének jó része (nálunk — 1965-ben — kereken negyvenhárom százaléka) városban él, és — a fejlődés iránya szerint, inkább előbb mint utóbb — szinte az egész városban — illetőleg városias körülmények között — fog, mert akar, egzisztálni. 26 Mi legyen régi városainkkal? És mi a teendő városépítészetünkben, hogy ezt az új népvándorlást, ezt a rohamot a város birtoklásáért fel tudjuk fogni, s a benne megnyilatkozó elementáris társadalmi igényt megfelelően ki tudjuk elégíteni? A „kielégítés" eddigi és jelenlegi módjai meglehetősen extenzívek. A régi városok — nagyobbak és kisebbek egyképpen — egyre jobban terebélyesednek, és, részben a terep adottságait követve, szinte szétömlenek a tájban. Éspedig egyrészt „spontánul" — mondhatjuk anarchikusan, — másrészt „tervszerűen", különböző városépítészeti teóriák szerint is. Ilyen, „tervszerű" terebélyesedést, szétömlést eredményeznek például annak az újabb gondolatnak megvalósulásai, mely a nagy, már erősen besűrűdött városok köré épített kisebb, de minden lényeges városfunkciót komplex módon betöltő — úgynevezett bolygóvárosok kai akarja a régi város cityjére nehezedő — és egyre fokozódó — áramlás nyomását csökkenteni. A hasonlóképp diszponált, úgynevezett alvóvárosok is hasonló célt kívánnak szolgálni, de mivel a városfunkciók közül csak a „lakás" — s ebben a háborítatlan éjszakai pihenés funkcióját — biztosítják, napközben alig van élet bennük. De az is, ez is, — miként a „spontán" burjánzás is — végső fokon horizontális terjeszkedéssel jár, úgy, hogy már ma vannak Európának olyan tájai, sőt kisebb országai is, ahol a szomszédos városias települések egybeömlésével, a táj, az ország szinte egyetlen várostengerré dagad. A horizontális terjeszkedés veszedelmei ellen evidens védekező eszköznek látszik a vertikális térfoglalás, a magasbatörés. Erre a megoldásra, Amerikában, már a 19. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben rájöttek, ha nem is a horizontális szétömlés elleni védekezés okából, mint inkább a kapitalizmus bizonyos velejáróinak (konkurrencia, telekérték emelkedés stb.) kényszere következtében. Ennek „eredménye" lett az amerikai városok cseppkőként egymásra támaszkodó, torlódó, egymás túlszárnyalására törekvő felhőkarcolóinak embertelen kőrengetege-sivataga, mint a vertikális terjeszkedés „spontán" — anarchikus — „megoldás"-a. Természetesen a vertikális terjeszkedést is lehet „tervszerűen" megoldani, — például a besűrűdött, viszonylagosan alacsony beépítésű, régi városok többé-kevésbé még szabad pontjain néhány toronyház jól átgondolt beiktatásával, amivel az eddig kissé egyhangú város-sziluett is élénkebbé, változatosabbá válhat. De a horizontális terjeszkedés olyan formáinál is, mint a bolygó-és alvóvárosok egyre inkább vegyes, különböző magasságú épületek közt toronyházas beépítéssel kísérleteznek, mely, a laksűrűség optimális maximumának biztosítása mellett, bizonyos mértékben fékezi a horizontális szétömlés tempóját is. Úgy tűnik azonban, hogy sem az, sem ez nem nyújt valami sok lehetőséget az építészeknek feladott, mérhetetlen nehéz lecke legalább „elégséges" megoldására. Felmerülhet a gondolat, hogy nem kellene-e régi, folyton avuló, extenzív beépítésű, mégis zsúfolt, egészségtelen városainkat részben, vagy akár egészben, ha nem is egyszerre, de gyorsuló ütemben, radikálisan eltüntetni a föld színéről, és helyükön intenzív beépítéssel, még sem zsúfoltan, egészséges új városokat emelni? A gondolat első pillanatra, rendkívül modernnek és progresszívnek látszik, csak éppen alig realizálható. Nem pusztíthatjuk el — bármily mértékű is avulásuk— elsősorban a történelmi városrészeket, „városmag"-okat, melyeknek nemcsak néhány — kevesebb-több — műemléknek nyilvánított épülete, hanem utcáinak, tereinek gyakran egész együttese, és városképe is védendő, hiszen nemcsak e város lakóinak, hanem az egész népnek becsülhetetlen és pótolhatatlan történeti és kulturális értékei közé tartozik. Minden generációnak elsőrendű kötelessége tehát, hogy épen őrizze meg e városrészeket—magokat az utódgenerációk számára. Az alig realizálhatóság másik oka végső fokon gazdasági. Kisebb-nagyobb szanálásokat — természetesen — ma is végrehajtunk: elkerülhetetlen és ésszerű, hogy végrehajtsuk. Itt-ott olykor egész háztömböket bontunk le, hogy helyettük újat építsünk. De csak teljesen elavult, történeti és kulturális szempontból értéktelen, slum-szerű tömbökkel tehetjük ezt, melyek már teljesen alkalmatlanok bármilyen emberi használat céljára. Mert a szanálásnak kemény és merev korlátai is vannak. Ha csak a magunk helyzetét nézzük láthatjuk, mennyire tehetetlenek vagyunk ahhoz, hogy radikálisabban törjünk városaink megújítására. A mai Magyarország lakásállománya kereken 2,7 millió egység. Jelenleg évi — mondjuk — 60 000 új lakást építünk, ami a statisztikailag létező régi lakásmennyiségnek mindössze csak 2,2 százaléka. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek az új lakásmennyiségnek egy része is a kényszerűségből mégiscsak lebontott lakásokat pótolja, a többi pedig a meglevő és egyre növekvő új lakásigényeknek csak egy kis töredékét tudja kielégíteni, válik világossá, hogy tulajdonképpen minden egyes avult lakás bontását is meg kell gondolnunk. Mit lehet itt tenni tehát ? Hol van az a rés, melyen talán kibújhatunk e borzasztó probléma fogójából ? Említettem már, hogy mennyire nem vagyunk képesek felfognia népesedési „robbanás" következményeinek súlyosságát. Ez általánosítás ellenére mégis akadnak, akik gondolkodóba esnek, kiutat megoldást keresnek, köztük néhány építész is. Ez utóbbiakat azonban éppen fantáziájuk ragadja el, gyakran az utópiák világába. Ötleteik, javaslataik nem azért utópisztikusak