Budapest, 1966. (4. évfolyam)

5. szám augusztus - Földes Péter: Epizódok a Kötársaság tértörténetéből

pesi úti"-nak nevezi, annak a jele, hogy az út tér felőli oldala még beépítetlen volt, hiányzott az út és a tér között a határvonal. Egyébként a nagy, négyszögletes térről húsz esztendő múltán is azt jegyzik fel: „9 hektár kiterjedésű, de rendezeden". Fásítva még harminc évvel később se volt. „Kellemetlen idő esetén — olvashatjuk a névtelen térre szólító felhíváson —, a népgyűlés legközelebbi vasárnap fog megtartatni." Helyénvaló volt ez az óvatosság, valóban csak augusztus 22-én került sor a demonstrációra. A gyűlés szervező bizottságának elnöke, Sassy Árpád — az Arany Trombita című munkás hetilap szerkesztője —, megnyitójában méltatta az ilyesfajta megmozdulások jelentőségét, a kormányhoz is szólva. Higgadt, méltóságteljes hangon, az igaz ügyet képviselő ember magabiztosságával folytatván a Wenckheim belügyminiszterrel kezdett éles párbeszédet: „A népgyűlések nagy fontosságúak. S nagy hasznúak a kormányra nézve is, mert megmutatják neki, hogy egy bizonyos tárgyat mennyi erkölcsi és fizikai erő támogat, s hogy azon bizonyos ügy mennyire megérett gyümölcs. Csatatér is, ahol számba lehet venni, miként megvan-e a kellő erő, ami egy ügy diadalrajutásához megkívántatik." Ami az erőt illeti, a gyűlés nem keveset mutatott abból. Budapest proletárjainak ezen a legelső seregszemléjén — tizenkétezer ember gyűlt össze. Márpedig kilencvenhét évvel ezelőtt Pest-Buda (még „Budapest" nem létezett, csak három esztendővel később került sor az egyesítésre), mintegy negyedmilliós település volt, lélekszámban kilencedrésze a mostaninak. Azaz a rendezetlen és névtelen térségen felsorakozott tizenkétezer ember, annyinak felelt meg, mintha manapság százezres tömeg gyűlne össze. Még így sem teljes az összehasonlítás. Hiszen ekkor a fővárosban még csak elvétve akadt több száz dolgozót foglalkoztató gyár, a munkásság zöme nem tömörülten, hanem kis üzemekben és még inkább kisipari műhelyekben szétszóródottan dolgozott. S nem (Birgés Árpád felvétele) is a mai hírközlő eszközök toborozták a város minden utcájából össze (a munkásságnak még napilapja se volt). A nyomtatott felhíváson kívül az igazi „néprádió": a szájról szájra adott közlés, no meg a tenniakarás indulata mozgósította az embereket. Képzeljük el a régi Pest-Buda munkásságát. A tizenkétezerből az öregebbek még emlékeznek rá, amikor Dunaág vize folydogált abban a teknőben, ahol éppen a Nagykörút kiépítését tervezi az ekkori városi hatóság. A Kerepesi úton napjában négyszer döcög végig oda-vissza a lóvontatású társaskocsi — omnibusz —, a Hatvani utca és az Országút sarkán levő végállomásra (ma az Astoria aluljáró van itt). A munkásnép azt a tíz krajcárt sem tudja megfizetni, amibe a viteldíj kerül. Gyűrött, megviselt, kiszikkadt emberek ezek a munkások. A legszerencsésebb is napi tíz órát görnyed a munka fölött, a legtöbb üzemben, gyárban, műhelyben azonban 12— 13 órás a munkaidő. A kormány furfangos adópolitikája rejtett adóztatással az alacsony munkabérekből is lecsíp. „A munkások adóterhe hangzik el a gyűlésen — a fogyasztási adó." A gyűlés részvevőinek legégetőbb napi problémája látszólag ma is igen „aktuális". A küencvenhét évvel ezelőtti munkások is a lakáskérdés sürgős megoldását kívánják. Csakhogy az akkori helyzet merőben más. Akkoriban van — volna lakás, de a munkásember nem tudja megfizetni. A háziurak zsarolása ellen követelnek védelmet a felszólalók. (Évtizeddel későbbi — 1881-bői való — adat szerint a fővárosban (ó, „boldog" békevilág!), kishíján 44000 ember él „túlnépes", csaknem 32 000 pedig egészségtelen pincelakásokban, a szegényemberek számára megfizethetetlen lakbérek miatt.) De a gyűlés nem merül ki a napi problémák felhánytorgatásában. Nemcsak ezekkel foglalkozik. A határozatokban általános választó- és gyülekezési jogot, szabad szólást és szabad sajtót követel. Népfelfegyverzést, a szerzetes rendek eltörlését, az egyházi javak államosítását, a nemzetiségek egyenjogúsítását, az iskolának az egyház kezéből való kivételét, általános tankötelezettséget, ingyen tanítást, progresszív adót és — független Magyarországot! A munkásgyűlés végén az elnökség felállt a helyéről, a zászlótartó megemelte, és a szélrózsa minden irányában meghajtotta, majd az elnöki asztalra állította a lobogót. Legelőször itt, ezen a téren bontották ki a főváros nyilvánossága előtt a munkásság vörös zászlaját! A tizenkétezres tömeg pedig levette a kalapját a zászló előtt, és karban kiáltotta: „Esküszünk, hogy hűen fogunk kitartani!" A legelső budapesti nyilvános munkásgyűlés demokratikus követelései között csak egy nem szerepelt: „Le a királlyal, éljen a köztársaság!" Ilyet nem lehetett kimondani, mert a „felségsértés" büntető paragrafusába ütközött. (Az Általános Munkásegylet egyik vezetőjét éppen annak alapján börtönözték be nemsokára.) A köztársaság követelésére csak fél évszázad — pontosan 49 esztendő — múlva kerülhetett sor. Ugyanezen a téren. Véletlen az, hogy ugyanitt? Természetesen nem. A tér a negyvenkilenc esztendő alatt — annak jó részén át „Újvásártér" a neve — a fővárosi munkásság gyülekezőhelye maradt. Különösen 1890-től kezdve, amikor elkezdődött a május elsejék megünneplése. Május elsején a város különböző pontjairól induló munkáscsoportok rendesen itt adtak találkozót. Ez volt a felvonulások kiindulópontja. (A téren délelőtt piacot tartottak, az ünneplő munkásság kora délután gyüleke-Az Üjvásár-téri piac a múlt század 80-as éveiben. (A kiscelli múzeum fotóarchívumából) (Fotó: Harsányi József) t 7