Budapest, 1966. (4. évfolyam)

5. szám augusztus - Földes Péter: Epizódok a Kötársaság tértörténetéből

zett. „Alig fértek el a tér körül — emlékszik vissza Buchinger Manó —, s a korábban ér­kezők menetsorokká alakulva kiszorultak a Rákóczi útra, ill. a Körútra. Nagyobb cso­portok, pl. a külső Váci út munkásai, a budai­ak és a környékiek rendszerint külön zene­karokat, ún. rezesbandákat is hoztak maguk­kal. A téren az alkalomnak illő, a politikai helyzetnek megfelelő jelszó-táblákat vagy egész utca szélességét betöltő vászontransz­parenseket is osztottunk szét.") 1918. november i-én, amikor a köztársa­sági tüntetésre sor kerül, a tér már Tisza Kálmánnak, a századvég miniszterelnökének a nevét viseli. (Hagyományaival éles ellen­tétben! Hiszen Tisza Kálmán nemcsak a polgári forradalom első villámlásaként meg­ölt gróf Tisza Istvánnak, a magyar reakció vezérének, az uralkodó osztály kemény kezű politikusának, a „vad, geszti bolondnak" — ahogyan Ady mondja — az apja volt, ha­nem a tiszaistváni politika óvatos előkészí­tője, megalapozója is.) Ezen a napon, a polgári forradalom fényes győzelme napjának délutánján az örömmá­morukban is elégedetlen munkásokat és a halottak napjára tartogatott őszirózsákkal úton-útfélen elborított forradalmi katoná­kat nemcsak a hagyomány vezette erre a térre. Az is, hogy közel van ide a Conti utca, ahol a Szociáldemokrata Párt székháza és a Népszava szerkesztősége állt. A tünte­tők azt akarták felkeresni, a szociáldemokrata pártvezetőségtől volt számonkérni valójuk. A forradalom vér nélkül győzött. Végre vége a hosszú, gyilkos és csakis az uralkodó osztály érdekét szolgáló háborúnak. A tö­meg második napja az utca kövén zúzza szét a „császári és királyi" udvari szállítók üzle­teinek portálját díszítő kétfejű sasokat. Vége a monarchiának! Dehát az államforma? A forradalom által hatalomra juttatott kormány nem vitte dűlőre ezt a kérdést, sőt elkötelez­te magát a királyságnak, hiszen a Habsburg királyra esküdött fel! (S mivel az Bécsben tartózkodik, az esküt József főherceg kezébe tette le.) A proletariátus — vagy ahogyan ez időben szívesebben mondják: „proletárság" (és mennyivel jobban hangzik ez) — felháboro­dott, nyugtalan. Az üzemekben tartott dél­előtti gyűlések eredményeként vonul a Tisza Kálmán térre, hogy a köztársaság ki­kiáltását kikövetelje. A közkívánatot és a köztársaság azonnali életbeléptetéséről szóló határozatot Miklós Móricnak, az újpesti munkások megbízott­jának a szónoklata fogalmazza meg. Minden­ki egyetért. S a tömeg a határozattal elindul a Conti utca felé, hogy tudtára adja azt a párt­vezetőségnek, hiszen a forradalmi kormány­ban a szociáldemokrata párt képviselői is benne vannak. A Népszava szerkesztőségének egyik abla­kában Garbai Sándor, a pártvezetőség bal­oldalinak ismert, a tömeg előtt népszerű tag­ja jelenik meg, hogy lecsillapítsa a tüntetőket. A sokaság erős kifakadásai miatt azonban tel­jes húsz percen át nem tud megszólalni. Ek­kor végre szóhoz jut, és a felhevült embereket azzal igyekszik megnyugtatni, hogy: „A köz­társaság követelésére nem kell felhívni a szo­ciáldemokrata pártot, miután annak megvaló­sítására minden szocialista egyformán töre­kedett mindig. Csak a fejlődés törvényeit nem szabad figyelmen kívül hagyni..." Az éppen ülésező minisztertanács a Tisza Kálmán téri tüntetés és a mindenfelől han­goztatott hasonló követelés hírére minden egyéb problémát félretesz. Elhatározza: visz­szakéri esküjét a királytól, hogy szabad kezet nyerjen. Még Garami Ernő, a szociáldemok­rata párt jobboldali vezéralakja is azt írja emlékiratában: „Nem illett az az eskü sem az én szocialista mivoltomhoz, sem ahhoz a forradalmi helyzethez, amelyben voltunk, és amely minket a miniszteri székekbe nem is emelt, hanem a szó szoros értelmében dobott." A király személyes képviselője, József fő­herceg, akihez a kormány fordul, nem mer ellenkezni. Sőt — a jelen volt Jászi Oszkár feljegyzése szerint —, amikor hosszas tele­fonbeszélgetés után sikerül kieszközölni a ki­rály felmentő nyilatkozatát, egyenesen mél­tadankodik, amiért a köztársaságot nem még aznap este, nem azonnal proklamálják. „Nem lesz késő ? — kérdezte a főherceg, aki ebben a pillanatban sürgősebbnek tartotta a köztársaság kikiáltását, mint — a forradalmi kormány." József főherceget és az egész reakciót eny­nyire megrettentette a tér szava. Ezért — történelmi kötelességet teljesítve — változtatták a tér nevét a felszabadulás után „Köztársaság tér"-re. (Nem pedig, mint sokan gondolták, hogy egyszerűen egy politikailag hitelét vesztette nevet korszerűb­ben csengő elnevezésre cseréljenek.) Mindez, amit itt írunk, halvány vázlata an­nak a történelmi útnak, amelyet az egykori névtelen, városszéli térség egy évszázad le­forgása alatt megtett, miközben a nagyváros szívének fás, gyepes, üde foltja lett. Arra a napra pedig — ne felejtsük el azt se soha —, amikor a tér a város tragikus, sötét foltjává változott, amikor minden hagyomá­nyát megcsúfolva beszennyezte, hírhedtté tette az ellenforradalom vandalizmusa, Bu­dapest forradalmi érzelmű dolgozó tömegei­nek 1957 eleji impozáns ellentüntetése vála­szolt. És nemcsak a tér jóhírét, becsületét ál­lította vissza, és nem csupán szocialista ha­gyományait vitte tovább. Hanem — tudva, nem tudva róla — annyi idő után is hiány­talanul tejlesítette az egykori fogadalmat, az elnyűtt, kétkézi munkás, 69-es ükapákét: „Esküszünk, hogy hűen fogunk kitartani!" Emléktáblát a térre! Jobban számon kell tartanunk a város küzdelmes és szép törté­netét. Hogy ne csak szeressük, tudjuk is, mi min­denért érdemes szeretni Budapestet. VIHAR BÉLA Napkelte a hatodik emeletről Csobog a házak ormán a kéklő, habos éjjel, sjószagú tehénkék csurranó hűs tejével jő már a tejeskocsi, megcsörrennek a kannák, ahogyan fürge kézzel az aszfaltra kirakják. Mellette nádkosárban, mint tojással telt fészek, seregnyi piros zsemlye várja, hogy mikor ébred az elszunnyadt tejesbolt, megszakítva mély álmát felnyitja majd redőnye lecsukott szempilláját. Az égen ékszer villan, a hajnalcsillag fénye: egy sugárujj most tűzte kacéran köntösére. Lombtenger ring alattam, és hallom a feloldó klorofil pezsdülését, a bibeszál, a porzó selymesen összehajlik, szikrát vet a kerengés, a fák kérgén kibuggyan a csorgó, lágy aranyméz. Madárraj rebben, csattog, a szárnyait kitárván ékes körívet rajzol felsikló röppályáján. Távoli gyárkémények forgatják füstzászlóik, valahol rádió szól, köszönti hallgatóit. Ott széttárul egy függöny, itt megcsattan az ablak, az éjjeli műszakból valaki hazaballag: Öt óra, cseng a reggel, és a fényzuhatagban fürdetem arcom, mellem, köröttem bimbó pattan, s a trolibusz lépcsőről kíváncsian tekint rám kalauz-öltözékben, a költő, jó Francis Jammes. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom