Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Granasztói Pál: A víztükrök városában

A stockholmi városháza Az óváros Ugy képzeltem, hogy Stockholmba Dánián át visz az út; átkelve onnan a tengerszoroson és partot érve már hamarosan ott is vagyunk. A valóságban Berlinből Sassnitzig kell utazni, nyílegyenesen északnak, a Keleti-tengerig, majd komphajón átkelni Trelleborgba, a Skandináv-félsziget déli csücskére, ahonnan Stockholm még csaknem hétszáz kilométernyire van. Alig közelebb, mint München Budapesttől. A Berlin — Sassnitz-i utazásban van valami kísérteties. Egyhangú, elhagyatott, dimbes-dombos, erdőkkel tarkított tájban rohan a félig üres expressz megállás nélkül, mintha az ókori ősgermán földön vágtatna. Ez volt valaha Poroszország, hajdan talán teutonok, más törzsek földje. Valami megmagyarázhatatlanul északias hangulatú, ami a nap sápadtságából, a színek hidegségéből, a táj lakatlanságából is eredhet. Effi Briest, Fontane szép regénye járt eszemben; ide képzeltem ezt a szomorú, sőt zordon történetet. Stralsund-ban végre megáll a vonat. E név s a táj is már skandináv lehelletű; a furcsa, sem korai, se késői hűvös, alkonyi világosság, halvány zöld vidék, s egy hatalmas, szinte lenyűgöző, várszerű katedrális, vöröslő falakkal, zöldellő toronysisakokkal mered fel a kékesszürke égbe. Hamarosan meglátni jobbról s balról a Keleti-tengert az alkonyi fényben, itt van Rügen szigete is, s elérkezünk Sassnitzba, a partjára. Óriási modern fehér komphajó vár, gyomrába vonatokat tolnak, az efölötti emeletre autók hajtanak be, majd ezek fölött vannak a szalónok, éttermek, galériák. Három és félórás út a sötétedő acélszínű vízen, sirályoktól kísérten, — a távolban olykor keresztbe haladó s lassan eltűnő, szinte kísértetszerű hajók látszanak, a Bolygó Hollandira kell gondolni. Este 10 órakor érkezik a hajó Trelleborgba. Június 2l-e van, a nap ugyan már lenyugodni készül, de az ég — mint mondják — egész éjjel világos marad. A kikötéskor visszamentem a hajófenékre, a hálókocsiba, lefeküdtem, s elaludtam. Hajnalban ébredtem, két órával a megérkezés előtt. Erdők, tisztások, újra erdők, kis dombok, sziklák, egyegy ház, tavak váltakoztak az ablakban, — úgy mondják, ilyen egész Svédország. Stockholmtól tovább még újabb ezer kilométernyire észak felé. így hát azzal, hogy elaludtam, nem mulasztottam semmit. Feltűnt egy-egy modern iparüzem, körülötte százával gépkocsik, majd mind sűrűbben épült új lakóházak — sávokban, csoportokban, köztük magasabbak, alacsonyabbak, — lakótelepek a fák között, tiszták, készek, ápoltak. A villanymozdony vontatta vonat egyenletesen, csendben, zökkenések s megállás nélkül rohant, mind sűrűbben betelepült vidéken. A kép mindinkább film, sőt kaleidoszkóp-szerűvé vált, már azért is, mert nemcsak jobbról s balról láttam, hanem szemben, a fülke hatalmas tükrében is; hátra felé távolodva. E hármas, ellenkező irányokba mozgó látvány olykor már szédített. Megláttam az első városi gyorsvasúti szerelvény zöld vagonjait — tudtam, hogy ez a Tunnelbana, az új stockholmi Metro — kívül a városon már szabadban halad. A vonat változatlan rohanással most befutott a föld alá, s készülődni kezdtem, hiszen tudtam azt is, hogy a pályaudvar a város közepén a föld alatt van, gondoltam, már érkezünk. De most újra kirohant a szabadba, — és itt ért eddigi legnagyobb városképi élményeim egyike, talán váratlansága miatt is: hirtelen feltűnt Stockholm, a belseje, a Málar-tó, körülötte a város, a dombok, a színes parti házsorok, a hajók, a vörös tornyos városháza, távolabb az új fehér toronyházak — mint valami álomkép, csupán egy szempillantásra, mert a vonat újból a föld alá bújt, majd fékezett s megérkeztünk. Ügy, mintha Budapestre Kelenföldről a föld alatt érnénk be a Dunáig, itt egy percre kifutnánk a felszínre, meglátnánk a C5ohscm igazodtam el ezen, akár emberekkel, akár városokkal kapcsolatosan, hogy az első benyomás mennyiben mérvadó, befolyásoló, — hiszen nem egyszer derült ki közömbös, éppenséggel elriasztó első találkozások után, hogy tévedtünk. Budapestet, például a sivár Baross tér nyomán megítélni, ennek emlékét hordozni eléggé megtévesztő volna. Mégis jó az, ha ember s város így mutatkozik be, mint ezúttal: ily előnyösen, koncentráltan, hatásosan, — a lényegét, az értékét mutatva. Ha csak átrohantunk volna Stockholmon, s nem láttam volna többet belőle, mint e szemvillanásnyi képet a közepéből, a javából, akkor mindvégig vágynék rá, hogy visszamenjek, ezt a várost megismerjem. De hát szerencsémre éppen oda érkeztem s megismerhettem, legalábbis jobban megnézhettem. Kevés épület áll oly mértékben, oly látványszerűen egy nagyváros közepében, mint a rozsdavörös falazatú, patinás zöld tetőzetű városháza. hidakat, a hegyeket, a budai várat, mindent, de csak egy pillanatra, s utána valahol a Vörösmarty tér tájékán érkeznénk meg. Ilyen hatással még városba — jelentős, szép városba — érkezés, talán Velence kivételével, nem volt reám. 13 Granasztói Pái A víztükrök városában Útirajz