Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Granasztói Pál: A víztükrök városában

Elhelyezése vetekszik Budapesten a budai palota és a Parlament elhelyezésével, de amíg ezek két pólust alkotnak, addig a stockholmi városháza ott az egyetlent, ami mindenfelől látszik, leginkább a túlpartokról, hidakról, s tornyával kitűzi az egyre nagyobb város látványában annak kellős közepét. Félszigeten és éppen a szép arányú, felfelé keskenyedő, tömören falazott tornyával a sarkán áll. A városnak szerencséje, hogy ilyen hellyel rendelkezett ; korábban régi gőzmalom volt itt. E városházával, Ragnar Oestberg alkotásával, mely az első világháború alatt épült, s csak 1923-ban készült el, már távolból, itthon viaskodtam magamban. Nem modern, de nem is régi, valami furcsa időtlenséget mutat. Ha csak leírnák, hogyan ötvöz össze régi olasz és skandináv, főként középkori, és korareneszánsz reminiszcenciákat, hogyan ihlették meg Velence, a Doge palota, meg a tornyos olasz Palazzo Communalék, Palazzo del Podestá-k s egyebek, — akkor talán giccsnek is képzelhetné az ember. Olykor, némelyik részletében, de kissé egészében is csakugyan a határán van. Mégsem az. Olyan bensőségesen, igényesen, olyan elmélyült részletekkel s nagyszerű összhatással épült, hogy végül is az ember beadja derekát. Építése — a modern építészet csírázása — idején másként nem is épülhetett volna ilyen helyen s célra, vagy csak rosszabbul. Különösen megkapó a hellyel, a vízzel való kapcsolata, sőt a vele való egybeforrottsága. A körülötte kiképzett teraszos, kőlapos, lépcsős parton, a csendes parkokból feltárul a vízparti város, és az árkádokon, a hatalmas udvaron, átjáróin átlátni a város belsejéből a víz felé. Leningrád hangulatát is idézi Velence mellett. Egy álmodozó építész sajátságosan valóra vált álma, az utolsó történelmi pillanatban, amikor az még becsülettel lehetséges volt. S — feltehetően — egy egész város, egy nagy közösség nosztalgiáinak is anyagban, kivitelben tökéletes megvalósulása. Stockholmnak még két közepe van, innen nem messze, fél kilométernyire. Az egyik a történeti, a régi város. Akkora mint a mi budai várnegyedünk, csaknem oly kihalt is, de szigeten épült, oválisabb, s belül a közepe felé emelkedik. A partokkal rövid hidak kötik össze. Keskeny utcáit, szinte sikátorait négy-ötemeletes igen régi házak szegélyezik. Partjai autóutak s egyben a város kikötői, itt kereskedőházak sorakoznak és nagy tengeri hajók is állnak, zajlik az élet, a rakodás. Belsejében csend van, gyalogos utcák, elegáns éttermek, üzletek, régiségkereskedések. A házak belső modernizálása folyik, több helyen már egybenyitották az udvarokat, s itt valami sajátságos, sőt varázslatos, soha nem volt állapot, látvány keletkezett. Többszáz éves megújított házak között zegzugos tágas kert, időközben már megnőtt — vagy meg is maradt fákkal - gyeppel, kerti utakkal, padokkal, lépcsőkkel, vízmedencékkel. Teljes csend, védettség, békesség. Gyerekek a bokrok között bújócskáznak, háborúsdit játszanak. Réginek s újnak csodálatos, kulturált összetétele. A másik közép a legizgalmasabb s talán ez a legvalóságosabb is, — hiszen a városháza inkább a város látványában van középen, az óvárosé pedig történetileg. Ez az új, még nem is befejezett centrum az üzleti, hivatali negyed, a voltaképpeni Belváros közepén, a központi pályaudvar mellett, a város legfőbb üzletutcái — a Kungsgatan s mások között. A bővülő földalatti vasút központi állomása is — a „Centralen" — alatta van — ide futnak össze, illetve itt futnak át minden irányból, a környékből a vonalak. Itt van az oszlopos, klaszszicizáló koncertház, előtte akkora tér, mint a Vörösmarty tér, s olyan központos is. Viszont — s ez megkapó — ez a tér virág- s gyümölcspiac, kofákkal, sátrakkal, standokkal, eleven és színpompás élettel, akár a Campo di Fiori Rómában, vagy a Piazza delle Erbe Veronában. Emellé épült fel, s még épül nagy bontások után az új központ, öt hatalmas toronyház, katonás rendben, — ezek irodaházak — s a tövükben, valóságos szövevényt alkotva az új, gyalogos üzletközpont. A tornyok kissé merevek, nem is különösebben szépek, s túl közel kerültek egymáshoz. De a tövükben kialakult kép, az itt zajló élet látványa — éppenséggel napsütésben — olyan megkapó, hogy mindennap odamentem, sokszor csupán nézni. Az ősi mediterrán és a modern északi civilizáció csodálatos keveréke. Szélesedő s emelkedő fehér lapokkal burkolt utcafélén özönlenek a gyalogosok, — kocsi ide nem jöhet — s virágvázák, kávéházi asztalok, szabadtéri színház módjára sorakozó padok zsúfolódnak. Az emberek a padokon sütkéreznek, az északon oly várva várt napon, mely éppen délben ide süt, végig pásztázza az utcát. Mentén a legmodernebb, legjobb üzletek, üveg s krómacél világ. Az irodaházakat lent összekötő épületrészekben újabb kis udvarok, fölöttük teraszok, ahol ugyancsak kávézni, sütkérezni lehet, s onnan nézni lent a forgatagot. A kép végét magasabban levő főút hídja szeli át, ott pedig autósorokat látni, amint fenn keresztbe haladnak. Az egész szinte vibrál e nyüzsgéstől — akár a főutca Nápolyban: a keskeny Via Roma. S ezzel még nincs vége. Bent az üzletek valami furcsa modern, mégis kaotikus többszintes konglomerátumot alkotnak: van itt postahivatal, utazási iroda, vendéglő, többemeletes nagyáruház, mozgólépcsők visznek fel-le, köztük lejáratok a földalatti vasúthoz, feljáratok a magasabban fekvő főutcához. Az ember, még az olyan magát térben jobban kiismerő is, mint jómagam — megkeveredik. Már csak azért is, mert valami jogilag érthetetlen módon át lehet menni vendéglőkből üzletekbe, üzletekből, áruházakból a metróba s így tovább. Valaha tanulmányoztam az ókori Kréta fővárosa: Knossos alaprajzát; a királyi palota s ennek udvarai köré a hegyoldalban lépcsőzetesen, négyszögletű házacskákból rakódott furcsa, sej trendszerhez hasonló szövevényét, s most ez jutott eszembe. Mindenképpen tehát az egykori Dél megjelenése Északon. Éjjel pedig, amikor a városháza már nem látszik, az öt toronyház kivilágítva jelzi, messziről láttatja a városnak talán legigazibb közepét. A belváros toronyházai 14