Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - Ijjas Antal: Honfoglalás (tárca)

Időrágta arca ilyenkor nemcsak a kölnivízben való mosdástól lágyult selymessé; ki is volt festve, a szenvedélyek árkait eltüntette. Nagyon rövid tarkakockás szoknyákat hordott, selyemharisnyáiban most is elegáns vékony lábakat, fehér blúzt és halványvörös kardigánt, s apró tollas-kalapokat. S e pasztell-papagájszínekhez: erősen sötétfoltos kezének gyűrűit aprószemű, mákszemnyi és mákszem-színű gyémántok borították, mint ragyogó piszok. — Barátnőimmel voltam! — közölte mereven, távoltartóan, ha összetalálkozott vele otthon. Ruháiból — valóságos gáztámadás! — ilyenkor áradt a büdös cigarettaszag, mint aki dohányfüsttel telt helyiségben időzött sokáig. Ő ilyenkor többnyire fáradt volt. De azért ezek a lyukas késő délutánok! Boldogtalan volt. Bár ez nem volt ma rossz nap. Az a szőrös fiú .— csak megismerjék egymást ! — uszodát ígért, Fradit, s a mérnökadta diíferenciál- és integrál-jelek fel fogják előtte tárni a motorok titkát, ha egyelőre még segédmunkás is csak ... Ezek felett morfondírozott, amikor a második emelet lépcsőjéről a harmadikra fordult. Hát akkor egyszerre csak lefelé lépked a meredek, keskeny fokokon egy irtó klassz-finom kicsi lány, kicsiny és vékony, igen, de nagyon csecse, kényes kis kamaszlány, aranypántos magassarkú szandálban kopog alá; virágos, bő szoknyája csak úgy harangozik! Ujjnélküli, könynyű fehér pulóvere van, csinos és hűvös arcocskája, vakmerő és öntudatos sötét szemei és kontyban kissé feltornyolt arany szín-rőt haja. Megvidámodott tőle. — Nahát, és én nem tudtam, hogy te is vagy a házban — mondta neki. — Állj meg és mutatkozz be szépen! Az megrázta halványvörös hajtornyát: — Nem vagyok bakkancs — mondotta rekedt szopránnal, s ő egy pillanatra csak bámult, mert ezt nem hallotta ott vidéken. Azt hitte már, leég, akár a rongy, ha nem tudja, mi az. De máris kapcsolt: aha, persze, hogy nem lehet „befűzni" őt, legalábbis ilyen hamar nem. — Bocsánat, hercegnő ... — s a kislány elhaladt mellette. De a fordulóban még visszanézett rá: — Öt és hét között künn vagyok _ a téren! — közölte barátságosan. fOlVI Ö a kezével jelezte, hogy addig megborotválkozik. A mindössze tizenöt-tizenhat évesnek látszó vékony csöppség bólintott. Hogy hívhatják vajon? Leginkább az lehetne a neve: Vékony Csöppség. Amikor felért, hangokat hallott a lentebbi emeletről, nevető leányhangokat, köztük a szopránt is; nyilván róla beszélt. Azonnal kihajolt. Hát mostmár hárman voltak a lányok. A másik kettő a tornácról nyíló lakásból bújt elő. Csak annyit látott, hogy az egyik szűk és feszes halásznadrágot hord és ujjatlan fehér blúzt. Sötét karjának és barna arcának hamva szinte tüzelve világított ide. Mosolyából felvillant a rengeteg fehér foga, mintha legalábbis háromszázhúsz foga lenne! A másik lányt nem látta jól. Mindenesetre leköszönt nekik, s a két új lány már azonnal jött is fel a lépcsőfordulóig, mert így írta elő nekik a protokoll, neki meg azt, hogy lemenjen elébük. — Mi ez a kék izé a szemöldöködben ? — kérdezte az a lány, akit idáig még nem látott. Vastag bokája és lába volt, neki is virágos kartonszoknyája és homlokába, vállára hulló vad, fekete sörénye. — Olyan vagy vele, mint egy hindu — mondta a halásznadrágos, hogy mutassa felnőtt voltát. S most a közelből látszott, hogy neki cikk-cakkba vágott világos-barna haja van. Egyszercsak őrült-sok és őrült-fontos beszélgetésben voltak. Megtudta, hogy az első kislányt, aki kényesen lennmaradt és öntudatos mosollyal támaszkodott hátra, Horváth Ildikónak hívják. Igen ez — Ildikó — ez illett hozzá, ez azt jelenti, hogy „Vékony Csöppség" — ő állandó fiúval jár, egy technikussal, és attól kell lekérni; és az — ha nem is akárkinek — át is adja, mert megismerkedett egy fodrászlánnyal, akit talán majd el is lehet venni, de Ildikó még hozzátartozik és kérni kell tőié, mert különben a nagytér galerijével gyűlik meg a baja annak a fiúnak, aki járni akar vele. Megtudta még, hogy mind a hárman harmadikos gimnazisták lesznek most ősszel. És hogy a halásznadrágos lánynak furcsa neve van, de igazán Ádám Évának hívják; a lány pillantása — bronzfényű pávatoll — nevetve surrant rajta végig. A vastag-bokájú és vadfekete hajú meg Kosztur Ilona, de Ileánának kell hívni, mert az édesanyja erdélyi román lány. — „És Te hol lakol ?" — „Ja, persze az Ilonka néni ké~ rem-nél." Éva nevetve világosította fel: „Ilonka néni kérem" minden délután felölti tarka elegánciáját, felhúzza piszokszín gyémántgyűrűit, bemegy a Belvárosba, valóban öreg barátnőihez, nyugalmazott színésznőkhöz, de a legleprább italboltba, ahol azért mégis le lehet ülni, mert ez még mindig a legolcsóbb hely. Az Ildikó papája főpincér egy szállodai étteremben, az ismeri az ottani pincéreket, tőlük tudja; nem isznak sokat, csak két-három deci bort. De ha hazajön, úgy megy fel a lépcsőkön, olyan jókedvűen röhög magában, akár egy ló! Nahát, ezt jó volt tudni, a szigorú dáma titkát. Jó volt, hogy melléje állt ez a felnőttek világa alá ezer szálakkal nyúló félelmetes tájékozottság! Egyszerre biztonságot érzett az egész világ ellen. Megkérdezték: — És te ? — Pécsett értem — mondta fölényesen. — Itt dolgozom a garázsban ... — és felvágott: — De majd technikumra megyek ... — s elővette a könyvet a zsebéből és villámgyorsan elpörgette lapjait. És abban maradtak, megvárják a lányok a téren és megismerkedik mindenkivel. Felfelé menet megüti a könyökét a korlátban, de nem érzi, annyira tele van a pillanat mézével, ahogy a lányok lefelé viharzanak, aranypántos cipőik sarkán. A kulcs kattog a zárban. És akkor egyszerre hevesen, akár a sórvágást és fájdalmat, átélte az élet minden édességét. Egy autóroncs lóg a láncain a szerelő-gödör fölött, a motor döreje végiglő a levegőn s hörgése mögött imbolyog gyöngéden az a lüktetés, aminek szabályosságát a motorokról szóló könyv képletei adják majd az emberkezébe. A Rudas-fürdő uszodáját látta (már versenyeztek benne a pécsi csapattal) s a zöldesen kékítő színű vízben kongva csobbannak bele az úszó-karcsapások, amint magát oda beleveti. S egyszerre látta magafelé nyúlni mind a három lány mosolyát, ragyogva, mint valami virágot vagy ékszert. A lakásajtó engedett. Vajon melyiküket szereti meg? Melyiküket? Úgy érezte, elvenné egyszerre akár mindhármukat. A lakásajtó kitárult előtte. Egyelőre csak a sötét, naftalin szagú előszobába lépett. Csak évekkel később jött rá,, hogy ez volt a pillanat, melyben elindult megtalálni honját e hazában! 12