Budapest, 1966. (4. évfolyam)

4. szám július - A címlapon: A Gellért-fürdőben, Rév Miklós felvétele

Ez lesz tehát a nagy fordulat kezdete, amely századunk hetvenes éveiben áll be Budapest közlekedésében. S ha a Fehér út és a Deák tér közötti szakasz forgalmának megindulása még nem is hoz alapvető megoldást, mert — mint Bartos István mondja — a Deák tér nem alkalmas forgalmi gócpontnak, a teljes kelet-nyugati vonal elkészülte a hetvenes évek legelején már érezhetően javítani fog a helyzeten. Talán még nagyobb jelentősége lesz az észak-déli vonalnak, amely Újpestet a Határ úttal kapcsolja össze, sőt, a legújabb elgondolások szerint északi irányban a jövőbeni káposztásmegyeri lakótelepig, dél felé pedig Albertfalváig meghosszabbodik. Városa föld alatt — és a föld felett Az utóbbi időben Budapest — legalábbis mi pestiek úgy érezzük — világrekordot javított a csőrepedések és csatornaomlások terén. Hol a vízvezeték nyomócsövéből bugygyannak fel a város legkülönbözőbb pontjain alkalmi szökőkutak, hol meg a csatornaépítők lépnek akcióba, s változtatják a forgalmas útvonalakat modern katakombákká. — Budapest a közművek terén már eleve rosszul startolt — mondja ezzel kapcsolatban Bartos István — mert a Habsburg-birodalomban Bécs volt a kedvenc: a császárváros kapta az osztályonfelüli „staftierungot", utána következett az iparosodott Prága, Budapestnek csak a mostoha gyereknek jutó szerényebb hozomány maradt. Ráadásul fővárosunk közművei legfeljebb egymilliós város számára készültek — s most (hacsak a belső kerületek lakosságát vesszük is alapul) legalább másfélmillió ember szükségletét kell biztosítaniok. A vízművek napi csúcsteljesítménye például 300 ezer köbméter volt, s jelenleg naponta a 7- 800 ezer köbmétert is eléri meleg nyári napokon. A csatornahálózat a vízvezetéknél 800 kilométerrel rövidebb: tehát nagy kiterjedésű városrészek csatornázása elmaradt. A nemrég százéves jubüeumát ünnepelt gázgyárnak a gázfűtés formájában jelentkező új, fokozott igényekkel kell számot vetnie. Első pillanatban kissé meglepő, de mindjárt azután rendkívül meggyőző gondolatot vet fel ezzel kapcsolatban Bartos István: azt nevezetesen, hogy a városi jelleget a földfeletti építményeknél is inkább határozzák meg azok a hálózatok, amelyek a föld alatt húzódnak. Egy impozáns, emeletes épületekből álló település nem volna a szó valódi értelmében vett város a föld alatt húzódó vízvezeték, csatorna-, kábel-, stb. hálózat nélkül, viszont vannak a világon „földszintes települések", amelyek közműveik, úthálózatuk, közlekedésük révén joggal nevezhetők városoknak. (Mindjárt hozzá is teszem gondolatban: minél hatékonyabban kellene propagálnunk Magyarország-szerte ezt a nagyon is reális felfogást — azzal a sajnálatos módon elterjedt gyakorlattal szemben, amely OTP-kölcsönből megépíti a szép, tágas családi házat, de kamrának rendezi be az építési engedélyben megkövetelt — és ezért megépített — fürdőszobát). Budapesten persze történtek jelentős erőfeszítések a közművek fejlesztésére az elmúlt évek során: a Szentendrei szigettel szemközt, a megyeri parton létesült felszíni vízkivételi mű hárította el azt a fajta vízhiányt, amely számos nagyvárost sújt mostanában. A gázellátás problémáit megoldhatóvá teszi a fővárosig megépült földgázvezeték, amelyet azonban be kellene hozni a város belsejébe, hogy közvetlenül 8—9000 kalóriás gázzal láthassa el az üzemeket és a lakótelepek fűtőerőműveit. Ennek megoldása még hosszú előkészítő munkát igényel: körülbelül hathét évbe is beletelik, amíg a földgáz jóvoltából a főváros sok részében tömegesen át lehet térni a gáztüzelésre. Legokosabb, ha nem ringatjuk magunkat ezen a téren illúziókban. Végezetül szinte magától értetődően terelődik beszélgetésünk arra a kérdésre, amely mindenkit érdekel és százezreket közveüenül is érint: a városfejlődésre, a lakásépítésre. — Általánosságban szólva úgy fogalmazhatnám meg a véleményemet — mondja Bartos Itván — hogy Budapestnek elsősorban vertikálisan kell terjeszkednie: úgy észszerűbb, gazdaságosabb. Az elavult, földszintes, vagy egy-két emeletes régi házakat lebontva, helyükön új városrészeket teremthetnénk anélkül, hogy új közműveket, úthálózatot kellene kiépítenünk. Az elavult városrészek szanálásának azonban korlátot szabnak anyagi lehetőségeink, mert a lebontásra kerülő házak sok ezer lakójának kellene A felszíni vízkivételi mű a megyeri Duna-parton előzetesen lakást biztosítanunk. A régi házak fennmaradása viszont óriási anyagi terhet ró a városra, a csülagászati összegű tatarozási költségek révén. Ez bizony, akárhogyan nézzük is a dolgot, circuius vitiosus — és jó volna belőle mielőbb kijutnunk. A kiút azonban csak a lakásépítés fokozása lehet — s ebben a vonatkozásban el is indultunk a helyes úton. Egy házgyár már működik Budapesten, egy további — importból származó — házgyár, amely meg fogja duplázni a jelenlegi termelést, nemsokára üzembe lép. Ugyancsak belátható időn belül létesül valószínűleg egy harmadik házgyár is, amely egymagában évi négyezer lakáshoz elegendő elemet szolgáltat majd. A mechanizált, gyárszerű lakástermelés teremtheti meg az alapot ahhoz, hogy valóban nagyvonalú, hosszú távra szóló városfejlesztési koncepciókat valósíthassunk meg: régi városrészek szanálásával és új lakónegyedek építésével. — Persze addig is — teszi hozzá mosolyogva — meg kell küzdenünk a napi problémákkal. Például azzal a nem könnyen megoldható feladattal, hogy különféle közületek, intézmények, üzemek, amelyek irodaházat, székházat, telepet akarnak építtetni, egetföldet megmozgatnak, hogy a város belterületén biztosítsunk számukra helyet; még hozzá olyan módon, hogy minden közmű, út, stb. rendelkezésre álljon az építés helyén; költségvetéseik összeállításánál többnyire nem is veszik figyelembe a közművesítéssel járó kiadásokat. Ez azonban a legtöbb esetben teljesen irreális elgondolás: ilyen eszményi területek ma már alig akadnak Budapesten. Nagyon szeretném, ha a Budapest hasábjain felhívná erre a reménybeli építtetők figyelmét. Ezennel továbbítom az üzenetet. Halász Zoltán (Birgés Árpád felv.)