Budapest, 1947. (3. évfolyam)

2.szám - ISOZ KÁLMÁN: A magyar opera hőskora

Ruzicska József : Ré:,zlet a »Béla futása« operából ISOZ KÁLMÁN víg és szomorú játékoknak jádzásában, a' mesterséges éneklésben és tántzokban ; megfogjátok látni, initsoda jádzómesterek válnak közülök«. A színészi pályának, vagy mondjuk inkább foglalkozásnak kevésre becsülésével még más helyütt is találkozunk, amikor még egy oly világos fő s egyúttal világot látott férfiú is, mint gróf Gvadányi, a lovas generális, a »módi« ostorozásakor az idegenszabású ruhában járó hölgyeket ily szavakkal csúfolja teátristáknak: OPERA! Ez az öt betűből álló szó rendkívül sokfélét foglal magában. Ertünk rajta olyan színpadi művet, melynek minden szereplője énekszóban közli érzelmeit, gondolatait s ilyképen az énekes színpad legdúsabban kifejlődött terméke, mely úgy szellemiekben, mint az anyagiak dolgában igen sokrétű igényt támaszt az életrehívójával szemben, az elsőben : darabírót, zeneszerzőt, karmestert, magánénekeseket, énekkart, zenekart, tánckart ; az utóbbiakban : megfelelő színházat, színpadi és rendtartó személyzetet, díszleteket, gazdag ruhatárat kíván meg, ami végeredményben rideg pénzkérdéssé alakul át. Ebből következik, hogy elsősorban az uralkodók udvarának, az őket utánzó mecénásoknak és a gazdag városoknak (Hamburg, Velence, Nápoly stb.) köszönhetjük e műfaj kifejlődését. Hazánkban a játékszínt is, mint annyi mást művelődésünk mezején, udvari élet hiányában, a magyar nemzetnek önerejéből kellett életre hívnia. A külföldön járt, pallérozott magyarok a színjáték szépségét és hasznosságát megismervén, azt itthon, mindenek fölött a magyar nyelv szolgálatába kívánták állítani. A 18. század legvégén ilyen külföldet járt férfiú volt Kelemen László, a gödöllői Grassalkovich-uradalom ügyésze, aki a magyar nyelvnek a színpadról való szolgálatára több nemes ifjúval szövetkezve, megalakította az első magyar színjátszó társaságot. Ekkor 1790-et írtak! Kelemenéknek, noha a magyar nyelv érvényesítésének és hivatalos használatának érdekében (a némettel és a latinnal szemben) az ország legjobbjai állottak sorompóba, mégis közönnyel, sőt ellenséges indulattal kellett találkozniok. A német színészetnek városainkban megvolt a maga közönsége, hiszen a bécsi kormány úgy tervezte, hogy városaink bevándorolt németsége végezze az ország germanizációját. Közelebbről Pest és Buda állandóan itt lakó, magyar intelligenciájának számát a különös alkalmakra, megyegyűlésekre stb. begyűlt vidéki nemesség és falusi magyar lakosság növelte. Ez a réteg azonban bizonyos fokig idegenkedett a színpadi művészettől s azt egyik része szükségtelennek találta, a másik része meg kevésre becsülte. ... A nemzeti ügyekért annyira lelkesedő és képzett Decsy Sámuel még a vidéki kúriáján meghúzódó ellenzéki magyar nemes gondolatvilágát képviseli, amikor az 1790-ben megjelent Pannóniai Fénixjében a színház, a redutt s ilyféle szórakozóhelyek hiányát panaszlóknak, mint mindenek felett álló gyönyörűséget, a természettel való foglalkozást ajánlja s keményen rájuk olvassa, hogy igen »kitsiny lélek az amely egyedül a népes városokban talál magának mulatságot«. Hasonló gondolatvilágot árul el néhány sorral lejjebb : »Ha mesterséges éneklésben gyönyörködnek füleitek, mennyetek ki az illatozó mezőkre 's erdőkre és hallgassátok Teremtőjüket tisztelő madárkáknak természetes éneklését, fogadom, sokkal nagyobb gyönyörűséget fogtok ezeknek tsevegésében találni, mint az olasz éneklő fél-leányoknak erőszakos kiáltozásában«. De Decsyben is volt magyar önérzet s a természet dicsérete utáni szakaszban már ezt olvashatjuk : »Ha tsakugyan kedvetek vagyon, a' víg és szomorú játékoknak és mesterséges éneklésnek hallgatására, ne mennyetek azért idegen városokba, hanem adjátok eddig tett haszontalan költségeiteknek tsak egy tizedrészét magyar játéknéző helyeknek építésére, gyakoroltassátok ifjaitokat a* Ezt gondoltam, hogy a méltóságos Grófné, Mivel Iletzbe láttam, légyen Hetzmesterné, Avagy Komédián, hogy légyen tántzosné, Ha a' nem : Operán első énekesné«. A HAZAI SZÍNÉSZET történetéből ismeretesek azok a nehézségek, melyeket le kellett Kelemenéknek küzdeniök. míg végre magyar szóval léphettek a magyar közönség elé. Hamarosan rájöttek azonban arra, hogy az énekes játék jobban vonzza a közönséget, mint a szavalt próza vagy verses dráma. A zenés darabok előadhatására a volt pozsonyi gróf Erdődy-féle s Kumf Hubert igazgatása alatt 1789-ben Pesten működött operatársulat vezető csembalistáját Chudy Józsefet szerződtették karmesternek. Több énekbetétes darab sikere után elhatározták, hogy operát adnak. E célra egy szívesen látott német énekes darabot, a Prinz Schnudi und Evakathel-t választották. Magyarra fordította Szerelemhegyi András s a verseket Szalkay Antal írta, a német eredeti után. Zenéjét Chudy József szerzette s részben összeállította. 1793-ban adták először. El is nevezték e darabot »szomorú víg operá«-nak s jó ideig a köztudatban, mint az első magyar opera szerepelt. Az a néhány énekszám — 5 ária, 1 kettős, 1 énekkari és 1 zenekari szám — amiből a darab zenéje állott, valóban nem indokolja meg az opera elnevezést, de ne vegyük rossz néven ezt a túlzást, mert a társulatnak, nem rendelkezvén képzett énekes tagokkal, e mű előadása oly nagy erőfeszítést jelentett, hogy az csak az opera műfajával volt érzékeltethető. A darab Chudy-féle zenéjéből mi sem maradt fenn napjainkig s így nem alakíthatunk véleményt róla. 77