Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

BENEDEK ANDRÁS Ha az ember ötvenszáz év előtti színí-A színpadi előadások élményét beszéd próbálja fölidézni régi leírások és bírálatok alapján, úgy foszlanak szét a kezében a régi nagyok árnyai, mint Aeneas ölelő karjai közt az apjáé. A régi nagy színészeknek jóformán csak a botlásait ismerjük, s hálásak lehetünk az akkori kritikusoknak még ezért is : igy maradt belőlük valami kézzel fogható. Azt, ami tökéletes, a dicshimnuszok alapján semmilyennek se látjuk, s ebben semmi különös nincs : ha a puszta leírás szemléltetni tudná a színész művészetét, akkor talán nem is lenne színészet a világon. A művészi célkitűzések sokat változtak. Ma a művészi emberábrázolásra törekszünk és sajnálatos módon egészen háttérbe szorult a szép beszéd követelménye. Pedig az egyszer kivívott eredményeket nem szabad föladni. Az emberábrázolás hiteléhez, a művészi élmény teljességéhez hozzátartozik minden régi, ma már megtanulható kifejező eszköz, mozgás is, beszéd is. Napjainkban sok színész feledkezik meg arról, hogy neki szépen beszélnie kötelesség. Bármennyire csodálatba ejt is Bulla Elma remek játéka, németes kiejtése mindig kissé kizökkent a hangulatból. A kitűnő Somló István idegenszerű akcentusát csak a Hattyúban tudtuk értékelni, másutt bizony zavar. A tehetséges fiatal Darvas Iván nem tesz különbséget hosszú és rövid hangok között. Mi ez? Betegség vagy modorosság? Ha betegség, tessék orvoshoz fordulni, vagy nyelvtudóshoz. Magyaráztassák el maguknak a színészek, hogy a magyar hangokat hogy kell képezni, kiejteni, a magyar mondatot hogy kell hangsúlyozni. Tessék tanulmányútra menni vidékre, ahol egy-egy tájszólás fényében könnyebben ráébred az ember a magyar nyelv zenéjére. Persze nem a tájnyelvet kell a színpadon meghonosítani, maradjon ott csak meg az irodalmi nyelv. De aki itt, a városi zajban nem hallja meg ezt a zenét, könnyebben rátalál egy tájszólás túlzásai hallatára. Ha betegség, van rá orvosság. Ha pedig modorosság, tessék elhagyni. Egyszer-kétszer nagyon mulat az ember rajta, de nemtelen mulatság ez, káröröm : mint amikor kikacag valaki egy hebegőt vagy egy furcsán megnyomorodottat. A »drámai« szót a hétköznapi nyelvhaszná-II(ín és lat a váratlan, gyors, bűnhődés mozgalmas eseményekre szokta alkalmazni. A regényíró megelégedhetik a hétköznapi drámaisággal, a drámaírónak azonban sűrítenie kell. Rodney Ackland 472 nyilván tisztázta magában ezt az elvet, amikor Dosztojevszkij regényét úgy próbálta dramatizálni, hogy minden eseményt egy színre vont össze és éppen ebből az aránylag nagyon jól sikerült kísérletből derült ki, hogy alapjában véve reménytelen a feladat, az anyag ellenáll. Nagyon régen olvastuk a regényt, s az akkori élményből két emlék sugárzik már csak teljes fényben. Az egyik : Raszkolnyikov nagy problémája, hogy a rendkívüli embernek föl szabad sőt föl kell rúgnia az erkölcs gátjait. A másik : az erkölcsi törvény mélyen van az emberi lélekbe ágyazva, nem hagy nyugtot neki, lehúzza a bűnöst, mint örvény az úszót. Azt hinnők, hogy ezek drámai gondolatok. Nem azok. Az első egy ember vívódása, amit színpad is, könyv is csak monológ formájában tud ábrázolni. A másodikat csak egész eseménysor illusztrálhatja : Raszkolnyikov minden közömbös szóból gyanút hall, vissza kell mennie a tett színhelyére, s aztán újra meg újra Porfirhoz, a vizsgálóbíróhoz, hogy végre vallomást tegyen, mert így parancsolja az erkölcsi törvény. Már pedig ezen az egy színen nem fér el sem a tett színhelye, az uzsorás vénasszony odúja, sem a rendőrség irodája. így aztán sem a bűnt nem láthatja a néző — csak beszélnek róla — sem a bűnös reménytelen táncát a gyertyafény körül. Itt Porfir jár Raszkolnyikov nyomában, mintha a gyertya körözne a muslica körül. Raszkolnyikov is, Porfir is sokat veszít a színpadi feldolgozáson. Csak Szonja nyer vele és Marmeladov házatája, hisz ott játszódik le minden, ezen a tömegszálláson. A rengeteg epizódfigura képe a regényből elhomályosodott már előttem, s legtöbbet új ismerősként üdvözöltem. Kimagaslott közülük a gonosz, német kispolgár háziasszony, akit Fónay Márta mintázott meg kövéren, kegyetlenül és mégis komikusan. A részeges és vezeklő Marmeladov (Pécsi Sándor), akinek Raszkolnyikov eszméjét vulgáris síkon kellene bemutatnia, eltörpült két kis jelenetében a felesége mellett, aki elejétől végig a színen maradhatott. Sennyey Vera jól formálta meg ezt az alakot, a proletárrá vált polgárt, akit az élet bajai lassan az őrületbe kergetnek, csak a szerző volt kissé gyönge : ha ilyen középponti alakká tette, több tulajdonságával kellett volna megismertetnie s nemcsak a szebb mult fölhánytorgatásával. Ha az író is csak ilyen külsöségesen látja az alakot, a színésznek sincs alkalma elmélyíteni, ő is kénytelen nagy hanggal, nagy mozdulatokkal mutatni a nézőnek olyasmit, amit az már látott egynéhányszor. Az est egyetlen lenyűgöző alakítása Tolnay Klárié volt Szonja szerepében, ö Dosztojevszkij Szonjája tudott maradni, tiszta, ha testét eladta is. Szavak nélkül is árad belőle a jóság, frázisok nélkül is vallásos eszmevilága. Hangtalanul, feltűnés nélkül vállalni az áldozatot, ezt példázza Szonja, s jóformán észre sem veszed, mikor egy színes rongyot a nyakába kanyarít, hogy testét eladja, amikor beoson egykori otthonába, hogy otthagyja keresményét. Amit a regény színre alkalmazója elhallgatott, a színész alakításából derült ki : a rendkívüli embert nem az a cselekedet emeli az átlag fölé, amit máson hajt végre, hanem az az áldozat, amit ő önként vállal. S ha ez volt a Művész Színház kitűnő együttesének, Várkonyi Zoltán rendezésének elgondolása, ezt a feladatot nagyon szépen oldották meg. Az utcák tele vannak koldussal, katonaron-Dicsűség gyokba öltözött ember-Vására ronccsal, akik nem is oly régen a kötelező behívóparancson kívül hősi szólamok mákonyától elbódultan indultak egy céltalan és reménytelen háborúba. A mai társadalom talán túl könnyen tagadja meg a gyámolítást egy másik társadalom hőseitől, s alig hinném, hogy mély elvi megfontolás alapján. A probléma mélyén ugyanis ez van : mindenfajta heroizmus hibás-e, vagy csak az, ami ellenünk irányul. A mi eszménkkel ellentétes irányzat hőskultuszát nagyon könnyű megbélyegezni, csakhogy akkor fönnáll az a veszély, hogy az a nemzedék, amely látott már hősnek indulókat koldusként hazatérni, semmiféle eszméért nem óhajt majd megnyomorodni. Az első világháború után nálunk is, külföldön is nagyon jól látták ezt a veszélyt : hősi emlékművet emeltek minden faluban, ismeretlen katona sírját, gyámolították a hadiözvegyeket és árvákat, s a humánus intézkedések mögött mindig érezni lehetett az antihumánumot. Mindez arra is jó volt, hogy az emberiséget még egy háborúba lehessen vinni. S ezt nemcsak ma látjuk : Pagnol és Nivoix darabja a húszas években íródott, s vitriollal önti le az akkori hőskultuszt. Ez a vitriol pedig lemarja a humanizmus húsát a militarizmus csontjairól. Bachelet őrmester hősi halála gyászba borítja a kisvárosi családot, a kistisztviselő apát, az anyát, a szerelmes feleséget és a még szerelmesebb fogadott testvért. Nem tudják, nem is tudhatják, hogy az őrmester az utolsó pillanatban otthagyta a háború poklát, megadta magát az ellenségnek, s aztán sérülései, emlékzavarai következtében évekig nem tudott hazatérni. Otthon hősként tisztelik emlékét, ez az emlék ad további életcélt a családnak. Az apának főként, aki