Budapest, 1947. (3. évfolyam)
12. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
mind magasabb tisztségeket kezd betölteni a hősi halottak hátramaradottainak szervezetében, helyi elnökből képviselő lesz, majd miniszter. S ahogy ő növekedik súlyban, úgy dagad — egy ügyes szélhámos segítségével — az országos hőskultusz, úgy nő a falra akasztott fotográfia életnagyságú olaj -festménnyé. Igen, így lesznek a halottakból hősök és szentek, az élők révén, akik maguk is emelkedhetnek ezáltal. Csakhogy Bachelet őrmester nem halt meg, visszatér épp a legrosszabb pillanatban. A felesége másé lett, apjának politikai pályafutását tenné tönkre. Mit tehet? Más nevet vesz föl, más asszonyt vesz feleségül, s ő is beáll saját hazug hősiességének tisztelői közé. Ő a jövő embere. Mint a legtöbb igazán nagy vígjátékot, ezt is csak egy hajszál választja el a tragédiától. Hiszen a mondanivaló halálosan komoly. Ezt a komolyságot hiányoltuk néha a Belvárosi Színház előadásában, Lehotay Árpád rendezésében. Főként a hülye lapszerkesztő és a bamba őrnagy alakítóitól, Dénes Györgytől, aki a szélhámos Berlureau szerepében ugyanazokat* a patronokat sütögeti el, mint más szerepeiben, s még Mezey Máriától is, aki a figurát vetélytársnője játéka, pletykája nyomán léhábbnak, üresebbnek alkotja meg, mint a szerző megírta. A darab súrolja a tragédiát, s az előadás azokon a pontokon jó, ahol a tragédia levegőjét érezzük. A fiú halálhírénél, megérkezésénél, Lengyel Vilmos alakításában (ő semmit sem akar kárpótlásul a fia haláláért) és Bulla Elmáéban. Ő a szegény rokon, aki reménytelenül szerette a halottat, s aki tud aztán küzdeni az élő jogaiért. Lehotay az idősebb Bachelet szerepében nagyon meggyőző a darab második felében : fokról-fokra alszik ki benne a részvét és lobban föl az arhbíció. Csak az első felvonásban gyönge : ilyen alakkal, hanggal aligha lehet valaki elnyomott segédtisztviselő. Lett volna csak más színésze a színháznak Bachelet szerepére, mit teremthetett volna Lehotay Berlureau figurájából! A darab arról szól, hogy milyen nehéz az Az orosz ír ó dolga, ha meggyő,, . . ződését és nem a korszellemet akarja szolgálni. Elveszíti mindenét : állását, lakását, barátját, feleségét s mindezt azért, mert a társadalomnak az ő igazsága nem kedves, főként nem hasznos. Szép és mély téma ez, hányunkat ne kísértett volna s hányan ne kényszerültünk volna a »fej vagy írás« döntő kérdésében megalkudni s a fej épségéért eladni az írást. Persze a puszta témát sokféleképen lehet megfogni, például úgy is, mint a darab hőse, Harry Smith, az amerikai újságíró, aki orosz útjáról visszatérve egy kötetrevaló riportot ír. Tudja is, mondja is, hogy ez a könyv a máé, fél év múlva senkit sem fog érdekelni. Nyilván kitűnő újságíró, de nem pályázik Dosztojevszkij babéraira. Nyilván megmutatja könyvében a felület ellentéteit, de nem keresi a mélységet. Kitűnő újságíró lehet ez a Smith a színdarab alapján, de nem íróművész. A darab szerzője, Szimonov, nem véletlenül nyúlt ehhez az alakhoz : nem az örök emberit akarja ő megmutatni, hanem a mai Amerikát, azt a kettősséget, ahogy a mai Amerika megítéli az orosz kérdést. »Háborút akarnak az oroszok?« -— ez a kérdés, egy emberi érzésektől jóformán független politikai kérdés, amelyre az egyik párt igennel, a másik nemmel felel. Az »igen« a nagytőke válasza s ez majdnem olyan erős, mint egy diktatórikus államban magáé az államé. Hisz a puszta léten kívül mindent meg tud vonni attól, aki a »nem«-et választja. Mutatis mutandis minden kor ismeri ezt az igen-nem szembeállítást s a darabnak csak az a specialitása, hogy időszerű akár lenni s ezért tipikusan mai amerikaiakat szerepeltet. A tőkés, Macpherson pontosan olyan, mint amilyennek az amerikai tőkéseket a sajtó és a film nyomán elképzeljük, Smith olyan, amilyennek egy ideálista újságírónak lennie kell, Jessie, a felesége, a környezete — tipikus emberek tipikus sorsa, mint Lukács György mondja. A Nemzeti Színház együttese Major Tamás drámai rendezésében kitűnő, érdekes előadással szolgált. Voltaképen az egész színlapot felsorolhatnék azzal a megjegyzéssel, hogy szerepét mindenki híven töltötte be, s inkább csak helyszűke miatt írjuk ide a primi inter parest : Somlay Arthur alakította a civilizáltan gonosz tőkésfőszerkesztőt, Básti Lajos a lelkes, idealista Smith-t, Lukács Margit a flapper feleséget, Gobbi Hilda a demokrácia őszinte barátját, Makláry Zoltán a mindenre kapható botrányriportert, Tapolczai Gyula a jóindulatú de gyáva könyvkiadót. Az est legjobb alakításának azonban Rajczy Lajosét éreztük : Murphyt játszotta, a jószándékú, nagypofájú, iszákos barátot, s érzésünk szerint e tipikus vonásokhoz egyénieket is kevert, ahogy a földre szórt újságokon lépdelt, ahogy virágot küldött egy nőnek, mielőtt a halálba indul, ahogy nyakon ragadta botrány-riporter kartársét. Mélységesen emberi ez a mackójárású, faragatlan modorú fickó, ahogy átdörmögi az életet. Ki itt belépsz . . . vesd le a nagyképűséget. Ne !\i a V a r r a i kutasd, mit mond a Margit darab, hanem gondolj a színjáték nevére és egyik ősi értelmére: szín és játék. Gyönyörű díszleteket láthatsz Fábry Zoltán jóvoltából, színpompás ruhákat Nagyajtai Teréztől és mesteri játékot a Nemzeti Színház művészeitől, akik ezzel a ragyogó produkcióval akarják ismét útjára indítani az ebek harmincadján tengődő Magyar Színházat. A mese? I. Ferenc francia király V. Károly foglya Madridban. Híve, d'Albret és húga, a szellemes, bűbájos Margit kiszabadításán fáradoznak. Margit majdnem feleségül megy Károlyhoz (ebben csak a rideg történelem gátolja meg), behálózza Károly menyasszonyát, az ostoba Izabella infánsnőt, annak egykori udvarlóját, Guattinara minisztert s végül hozzáadja Ferenchez Eleonórát, Károly húgát. A szerzők, Seribe és Legouvé százéves mesterei a színpadnak, s a mostani előadás sem hazudtolta meg a mesterség rég bevált trükkjeit. Fordulatos mese, amely csak arra való, hogy a nyolc szereplő s egy mindvégig láthatatlan kilencedik szerelmi viszonyairól rántsa le a leplet, egy csomó félreéirtés, ami egy kalapcseréből származik vagy abból, hogy valaki háttal jön be az ajtón. Persze mindaz, ami kiderül belőle, nem sok. Egy pár tipikus figura, amivel a színésznek csak annyi a dolga, hogy egy-két mozdulatot kreáljon hozzá. A játék ós a két főszereplő kedvéért. Timár József és Bajor Gizi játéka a középpontja a darabnak, ez az értéke és értelme. L'art pour l'art — játék a játékért, két ember öt felvonáson keresztül bolondítja egyást pusztán a bolondozás öröméért. De ehhez aztán mesterien értenek. Különösen Bajor Gizi, akinek életeleme ez a játékosság. Játékká válik minden a kezében : az étel, amivel bátyját megeteti, az erszény, a papírlap, amire elbeszélését írja, a gitár, a ruhák, a bútorok. Csak a gyermek tud így játszani, hogy minden tárgy megelevenedik a kezében, s csak a nagy művész tudja ezt mással is elhitetni. Sűrűn halljuk — mondjuk is —, hogy szeretnők őt mentől többször igazán művészi feladatokban látni. S most mégis meglegyint a gyanú szellője : nem olyasmi ez, mintha egy bűvészt arra akarnánk rábeszélni, hogy kézügyességét hasznosítsa inkább gépírás terén? 473
