Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - MARCEL PROUST: Elstir művészete

Monet : Halászbárkák MOH3 : PblßaMbH VIO/IKH Monet: Fishing boats Monet: Barque de pjtlieur M A R C K L I> It O t S T . . . Képein mindjárt megláttam, hogy varázsuk az ábrázolt dolgok metamorfózisában rejlik, abban, amit a költészet, metaforának nevez és hogyha az Atyaisten úgy alkotta a dolgokat hogv sorra megnevezte őket, Elstir viszont elvette vagy megváltoztatta a nevüket s ilymódon alkotta őket újjá . . . Leggyakoribb metaforája a körötte heverő tengeri képeken az volt. hogy a földet a tengerrel összevetve, megszüntette köztük a választóvonalat. Épp ez a halkan s fáradatlanul ismételt összehasonlítás volt az, amely egy-egy festményét oly erős és változatos egységűvé forrasztotta s ez a sokszor nem is látott, csak homályosan érzett egység szerzett oly rajongó híveket Elstir művészetének. Ilyenféle metaforára készítette például elő a néző szellemét Elstir azon a nemrég festett képén, amely a carpuethuit-i kikötőt ábrázolta, még pedig úgv, hogy a kisvárost csupa tengeri vonással, a tengert meg kizárólag városi vonásokkal fejezte ki . . . Mindjárt a part előterén a festő úgy szoktatta a szemet, hogy ne lehessen felismerni semmi teljes különbséget, semmi szilárd határvonalat a szárazföld és az óceán között. Azok, akik a hajókat a tengerre csúsztatták, éppúgy futottak a vizén, mint a parti homokon, amely, mivel nedves volt, máris tengervíz módjára tükrözte a hajók testét. Még maga a tenger sem áradt egyformán és szabályosan, hanem mindenütt, követte a homokpart vonalait, amelyek a távlatban még csipkézettebbnek látszottak, úgy hogv egy hajó, a nvilt tengeren, azonban félig elrejtve a hadiszertár sáncaitól, mintha csak a városnak kellős közepén lebegett volna ... S ha így az egész festményről az oly kikötők benyomása áradt, ahol a tenger benyomul a földre, ahol a föld már a tengeré és a népesség kétéletű, mindenütt a tengeri elem diadala harsogott ... Az értelem egyazon elemmé egyesítette mindazt, ami egyhelyt még fekete volt az iménti vihartól, távolabb egyszínű az éggel s ugyanolyan fényes is, másutt meg annyira fehér a naptól, a ködtől és a tajtéktól, amellett oly földszerű, tömör és házaktól övezett, hogy inkább egy köves útra vagy egy hómezőre emlékeztetett, amelyen ijedve vettünk észre egy meredeken emelkedő hajót, szárazon, mint az oly szekér, amely most vergődött ki egy gázlóból, — de mikor, már egy pillanat múlva, ingadozó bárkákat 457