Budapest, 1947. (3. évfolyam)

12. szám - CHARLES BAUDELAIRE: H. Daumier arcképére

láttunk, e szilárd fensík inagas és egyenetlen területén, megértettük, hogy ez is tenger, mindig egyformán s azonosan változatos formáiban . . . Elstir egyre azon fáradt, hogy a dolgokat ne valóságuk, hanem első szemléletünk optikai csalódásai szerint ábrázolja s így jutott el a távlat egyes meglepő törvényeinek megvilágításához . . . Egy képen, amely Balbecről egy forró nyári napon készült, a tenger egy beszögelését csupa rózsaszín gránitfal övezte és mintha így körülzárva már nem is a tenger lett volna, amely messzebb kezdődött. Az óceán folytonosságát csak a sirályok sugalmazták, amelyek, bár úgy látszott, hogy kövek felett keringenek, ellenkezőleg, ott is a nedves habokat szimatolták ... A fény mintegy új testeket talált ki csak úgy játék közben, azt a hajót, melyre rásütött, az árnyékban levő mögé tolta s kristálylépcső módjára rendezte el a reggeli tengert, vagyis annak teljesen sík s a sugaraktól megtört felületét . . . Mostanában szívesen maradtam az asztalnál ebéd után s ilyenkor csak a tengert bámultam. Mióta hasonló részleteket Elstir vízfestményein is láttam, iparkodtam sorra mind a valóságban is megtalálni s szerettem, mint a költészet megannyi újabb megnyilvánulását, a még ferdén leejtett kések abbamaradt mozdulatát az abroszon, egy szétbontott asztalkendő dagadozó kerekségét, ahova a napsugár egy sárga bársonydarabot ékelt, a félig telt poharat, amely így jobban mutatta formái nemes öblösségét s áttetsző és sűrített naphoz hasonló üvege mélyén egy kis sötét, de csupa fénytől sziporkázó bormaradékot, a térfogatok hely változását, a folyadékok átalakulását a megvilágítás játékai szerint, a szilvák lassú módosulását zöldből kékbe s kékből aranyba a félig-meddig kiürített gyümölcsöstálon, az ódon székek sétáját naponta kétszer az asztal körül, amelynek fehér abrosza úgy borult rá, mint egy oltárra, ahol a magas ínyencség nagy ünnepeit ülik s ahol az osztrigakagylók mélyén úgy maradt meg pár fényes vízcsepp, mint a kis kőből való szenteltvíztartókban, — s így próbáltam megtalálni a szépséget, ahol sose kerestem volna, a legmindennapibb dolgokban, a »csendéletek« mélységes légkörében . . . (A UOmbre des Jeunes Fiiles en Fleur II.) (Fordította : Gyergyai Albert) CHARLES BAUDELAIRE Vers Honoré Daumier arcképére Kinek ma arcképét ajánlom s ki, míg finom mííélvet ad, tanít : nevetni önmagad, — egy bölcs az, olvasó barátom, a gúny és szatíra híve, de az erő, mellyel lefesti a Bűnt, a furcsa torzképesdi, azt hirdeti, szép a szíve. Nevetése nem a Mefisztó vagy Melmót fintorára ráng, nem fűti alektói láng, mely megdermeszt, akármily izzó. Ezek kacaja, jaj, tele bús átokkal, gyötörve éles, — az övé fénylő, üde, széles, s mintegy jósága dús jele ! Fordította : Tóth Árpád 458