Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

dr: Városközi diplomácia. Budapest régiségei, Nagy Lajos és Zakariás G. Sándor szerkesztésében.) Magyar klaszszikusok ? (Arany János: Toldi, Szőnyi István rajzaival. Katona József: Bánk bán, Waldapfel József bevezetőjével. Petőfi: Az apostol, Fodor József előszavával. A magyar renaissance költészete, Geréb László összeállításában. Szép magyar elbeszélések. Szép magyar dalok, Legszebb versek könyve, A szabadság költői.) Külföldi klasszikusok? (Shakespeare: HI. Richard. Lope de Vega: A gyilkos falu. Görög versek, Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel Imre fordításai. Galilei: Mozog-e a föld? Prosper Merimée: Az Ille-i Vénusz. Mihail Sadoreanu: A balta. Mai román líra, Kolozsvári Grandpierre Emil tanulmányával. Heine prózai írásai, Szécsy János fordításában. Milton politikai művei, Kéry László fordításában.) Nem tudom hová sorozzam Ember Győző hatalmas munkáját, (Az újkori magyar közigazgatás története) vagy Surányi Gyula kis könyvét (Hogyan tápláljuk a csecsemőt és a gyermeket?) és az Ádám Lajos emlékére készülő sebészet időszerű problémái« című művet? (Mért problémái, hamár ilyesfajta címre okvetlenül szükség van, mórt nem : kérdései?) E hármat például nem lehet beiktatni az »általános vonalba« — és ezt külön dicséretként mondom ; ez az, amit előbb »oroszlánkörmöknek« neveztem, persze csak képletesen, inkább arra gondolva, hogy előbb-utóbb megszűnik a keresgélés, a tapogatózás, ami ma még ízes, finom, sőt mámorító cocktail-keverék : egy szép napon aztán több lesz aperitifnél, borrá vagy pezsgővé válik, márkásán, nemesen, olyan értelemben, hogy kinek-kinek vágyakozik majd az ínye utána. A »Budapest Irodalmi ós Művészeti Intézet« rövid múltja olyan érdemes és annyira kimagasló a felszabadulás utáni magyar könyvkiadás történetében, hogy most már kötelez. Kötelez akkor is, ha ez a fővárosnak áldozatába kerül. Egyelőre az 1848—1849. centenáris esztendők kísértik az Intézet vezetőit. Az előzetes könyvjegyzékben egy képes Petőfi-kiadványról és »Az élő Kossuth«-ról szerzünk tudomást, továbbá Bártfai László naplójáról (1827—1852), Tolnai Gábor feldolgozásában. Érdekes és szép program. Vájjon gondol arra is az Intézet, hogy Budavár 1849-es ostromáról nincs számottevő magyar munka és a Dunába ölt százéves Lánchídnak sem írták még meg a történetét? Lestyán Sándor BENEDEK ANDRÁS A vénasszonyok nyara sokáig tartott az idén: , . | szeptember vége meg' csúfolta július közepét évad elé is. A fák még zöldek, kihajtott ingben, lenge nyári ruhában járnak az emberek az utcán s a starndfürdők közönsége is alig csappant meg. Azért mégis tudjuk, hogy új évszak közeledik : beszerezzük a tüzelőt és előkotorjuk molyzsákokból a téli holmit. Szellemi téren sokan nem vették még észre, hogy új időszakba léptünk. Lezárult, befejeződött a színháztörténetnek az a kora, amit legtalálóbban a polgári színjáték korának nevezhetnénk. Sokféle izmus jellemezte ebben az időben a drámát s a színészi játékstílust, de magát a színházat valami egészen más : a kereskedelmi szellem. Az, amely egy színielőadásnak főként az anyagi sikerét tartotta számon s e siker mellett egészen háttérbe szorult az előadás erkölcsi, vüágnézeti mondanivalója. Talán sehol nem érvényesült oly kristálytisztán a liberális szabad verseny gondolata, mint a színházban : a színigazgatók nemigen kutatták az író mondanivalóját. Annak volt igaza, akit megtapsolt a közönség. Sajnos, ebből a szép demokratikus alapelvből az következett, hogy a színigazgatói pályán az az üzletember érvényesült a legjobban, aki a legügyesebben tudta kitapintani közönsége ízlését, másszóval nem annyira az igazgató nevelte a közönséget, hanem az húzta le magához őtet. A legtöbb igazgatónak nem is volt más mértéke egy színdarab megítélésénél, mint hogy hány »házat« lát benne. Idegen műveknél bekérte a külföldi statisztikákat, magyaroknál pedig számot vetett a szerző nevének kereskedelmi értékével s a hasonló jellegű művek pénztári jelentésével. Ha néha, év elején nyilatkoznia kellett, gőgösen hirdette világnézeti közömbösségét azzal, hogy a műsor megszerkesztésénél egyedül az előadandó művek művészi értékével törődik. A háborúig ez a módszer egészen jól bevált. A háború óta azonban egyre súlyosbodik a válság. Magánszínházaink tétován kapkodnak külföldi új és régi sikerdarabok után, próbálkoznak klasszikussal és modernnel, drámával és vígjátékkal s a széksorok csak nem akarnak benépesülni. A színház eladósodik díszlet, ruha, fűtés, világítás árával, nem fizet vagy keveset fizet színésznek, írónak, munkásnak — egyszóval az üzem a csőd szélére kerül. Az igazgatók tanácstalanok. Okolják a viszonyokat, amelyek elszegényítették a régi közönséget, az írókat, akik nem írnak jó darabokat, a színészeket, a kritikusokat — éppen csak magukat nem. Kétségtelen, hogy a viszonyok nehezek s a színházi dekonjunktúrában sok mindenki más is hibás. De egyes igazgatók is. Nehéz viszonyok között kétszeresen fontos, hogy minden vezető állásra megfelelő embernek kell jutnia. S hogy aki a múltban, a konjunktúra idején kitanulta az akkori igazgatás csinját-binját, ne röstellje a fáradságot, vessen egy kissé számot a mostani viszonyokkal s elsősorban önmagával. Tisztáznia kell, hogy kiknek akar játszani s hogy ezeket az embereket miféle erkölcsi eszmények felé akarja vezetni. Annak, aki a saját világnézetével tisztában van, nem nagy mesterség fölfedezni azt, hogy a társadalom hol áll ellentétben ezzel az ideállal. De ha ezt mégsem látná meg magától, segítségére vannak az írók, akik fölfedezik és megírják ezeket az ellentóteket s az igazgatónak egyéb dolga sincs, mint választani. Kiválasztani a világirodalom drámaterméséből évente azt a nyolc-tíz darabot, amely legjobb meggyőződése szerint a legégetőbb problémákat világítja meg a legmegnyugtatóbb módon. Hogy ezt az elvet száz más keresztezi (nincs pénz a megfelelő kiállításra, nincs alkalmas színész valamelyik főszerepre stb.), azt jól tudjuk. De hogy ma ennek és nem a várható sikernek kell a főszempontnak lennie, az is nyilvánvaló. Miért ért meg oly kevés előadást a Romeo és Julia, vagy a Három nővér? Miért küszködött olyan súlyos anyagi bajokkal a Belvárosi és a Vígszínház ? Mert a vénasszonyok nyarát összetévesztették az igazi nyárral. Mert mellékszempontok alapján választottak darabot. A kommerciális korban jól volt ez így : akadt egy-egy kassza siker, amely hosszú időre rendbehozta a színház költségvetését, de az elmúlt évad bebizonyította, hogy a kassza sikerért nagyon mélyre kell leszállni: nem elég Pygmaliont megnyirbálni, pénzt legföljebb a Claudia vagy a Vera és családja hoz be — s még annak javarészét is elviszi a fölléptetett sztár. A puszta létért meg kell küzdeni, elismerjük. De azon kívül mégis csak látnunk kéne, hogy a színház merre keresi az utat az útvesztőből. Együttest, légkört, sajátos stílust kell teremtenie, amilyen a régi Vígszínházé volt, hogy a színházbajáró előre sejtse, körülbelül miféle produkcióra számíthat s az évad végére ne az igazgató és a társulat politikai pártállását tudja meg, hanem emberi és művészi állásfoglalásukat az élet döntő kérdéseiben. A színháznak csak akkor van létjogosultsága, ha ezekben tanácsot tud és mer adni, ha az évi műsorban — nagyon keveset kívánunk — legalább egy olyan darab szerepel, amelynek mondanivalójával és előadásával a direkció teljesen azonosítja magát. Lehet az Romeo, lehet az Három nővér, ha jó az előadás, de ha nincs arravaló színész vagy rendező, akkor mit dokumentál Shakespeare vagy Csehov neve a színlapon? A régi mondással ellentétben azt vallom, hogy Shakespeare-t csak jól szabad játszani. És általában : színházat csak jól szabad csinálni. 387